„A Don-kanyarban hulldogál a hó, a Don-kanyarban arat a halál.”
Gyermekkorunkban többször is lélegzet-visszafojtva hallgattuk a következő igaz történetet. Édesapám, György Béla Gyula 1943-ban, a II. világháború egyik ütközetében megsebesült és Kurszkban hadikórházba került. Átlőtték a lábát és több aknaszilánk is érte a testét. Vele az orosz hadikórházban nagyon emberségesen bántak. A gondos kezelésnek köszönhetően túlélte a sebesülést, és a részleges gyógyulását követően egy Kurszk melletti hegyi lágerbe került.
1944 késő nyarán hatalmas vihar tombolt a láger környékén. Az őrök is behúzódtak a barakkokba. A szokásos napi menetrend szerint az ebédet hozták lovas szekérrel a közeli faluból. Senki ne gondoljon nagy menüre! Csalánleves érkezett, pontosabban moslék. A túléléshez ez viszont elegendő volt. Az ebédszállítók is behúzódtak a tomboló vihar elől a barakkba. Elérkezett az a pillanat, amikor dönteni kellett, méghozzá villámgyorsan. Esélyt kapott a túlélésre, másodmagával megszökött a lágerből. Lovas szekérrel menekültek.
Latintudásának nagy hasznát vette. Dísznövénykertészként ugyanis nemcsak a virág- és növényneveket ismerte, de a miatyánkot is. A lágerből történt szökés után a szekeret és a lovakat egy távolabbi faluban a helyi papnak adták át, ő pedig szerzetesi ruhához juttatta őket. Sokáig abban menekült társával, majd elváltak útjaik. A vele együtt megszökött sorstársról a későbbi keresés ellenére sem sikerült soha többé információhoz jutnia, így hát nem tudhatta meg Atyám, hogy végül is sikerült-e neki is a nagy terv, a hazatérés. Édesapám 1944. december 24-én, szenteste zörgette meg az akkor Szombathelyen élő nagybátyám házának zsalus ablakát. Először nem mertek ablakot, ajtót nyitni. Érthetően féltek. Aztán nem akartak hinni a fülüknek, amikor felismerték a hangját. Édesapám életében megtörtént a csoda, épségben hazaérkezett a háború poklából a szeretteihez. Sokan hallottak a doni csatákról és a szörnyű véráldozatról, odaveszett a 2. magyar hadsereg, kevesen tértek haza onnan. Érthető, hogy percekig ölelték és csókolták egymást, és közben záporozott a könnyük. Későbbi életük során többször is felidézték ezt a felejthetetlen estét. A szeretet az idő múlásával egyre erősödött közöttük, mindig nagy boldogsággal emlékeztek életük egyik legszebb karácsonyára.
Egy kép, egy megfakult kép őrzi az arcot, Édesapámét, aki visszatért a pokolból 1944. december 24-én.
Szeme mindent elárul: hogy mit jelentett a golyózáporban, a katyusák fényénél, a gránátszilánkok között szembesülni a háború igazi arcával. Szeretettel gondolok ma is azokra a felejthetetlen, zivataros nyári napokra – amelyeket ő „kertészünnepnek” nevezett –, amikor a nagyszobában eldőltünk az ágyon és mesélt azokról a nehéz évekről. Közben zengett az ég, cikáztak a villámok odakinn, azt mondta, ilyen időben mindig emlékezik azokra a borzalmakra, az óriási zajra, amit a frontvonalon átélt.
A sors kegyelméből, 1948 karácsonyán egy újabb felejthetetlen esemény következett életében. E gyönyörű nap emlékét verssorai őrzik:
Néhai György Béla: Rátaláltam (részlet)
„Karácsony volt. Lágy énekek szálltak az égbe./ Menyasszonyomat kísérem s csokor van kezében./ Az oltár zsámolyán fogadalmat teszünk,/ hogy éltünkben boldog házastársak leszünk.”
György István Péter
[stextbox id=”grey”]A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni. A hadsereg 1943 januárjában a Sztálingrád közelében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda a –40 fokos orosz télben. Forrás: Wikipédia[/stextbox]
