Szobám ablaka madárles. (Van ürügy halogatni a munkát.) Harkály kopog a gesztenyék penészes csontváz ágain, és mintegy felderítő úton, már itt kíváncsiskodik az örvös galamb. Minden tavasszal a közelben fészkel. Tetszik neki a környék. Elegendő gallyacskát, vékony gyökeret, szárat, füvet talál a fészeképítéshez.
Tavaly a tökéletes alakú, szinte gömbbe záródó hársfát választotta, tavalyelőtt az eperfát. A tetőtérből a fészkére láttam. A tojó a legnagyobb éjszakai viharban, égdörgés közepette, szakadó esőben is a fészkén gunnyasztott. A villámok megvilágították fehér foltját, szürkésbarna tollazatát, rémült tekintetét. Napközben néha felcihelődött, a szomszéd ágra telepedett, tollászkodott, megmozgatta elgémberedett tagjait.
Az örvös galamb tökéletesen időzít. A fiókák születését már levélpalástba burkolódzva várja a fa, így az utódok a lombok természetes védelmében cseperednek.
Persze, a szülők őrző-védő gondoskodása mellett.
Egyik nap fülsértő lármát hallok. Cinkepár üldöz egy mókust. Hiába a légtornászbravúrok, lekergetik a fáról, majd egy másikról is, és a nyílt terepre kényszerítve, két oldalról repülnek rá, mint a vadászpilóták az ellenséges gépre. Ha az egyik csőr tűhegyét el is kerüli a veszélyes fosztogató, beleszalad a másikba. Csípik, vágják, ahol érik, leginkább a fején.
Én iszkolni mókust így még sosem láttam. Futás közben védekezésül fel-felkap mellső lábacskáival a füléhez, szeméhez. A harci lárma nem hagy alább egy pillanatra sem. A mókus a bokrok sűrűjébe menekül. A cinkék megvárják, míg azt hiszi, már tiszta a levegő, és újult erővel csapnak le rá. Olyan leckét kell adniuk, nemhogy a fészek, a fa közelébe se merészkedjen többé. Legalábbis a költési időszakban. Aztán a győztesek öntudatával tisztogatják csőrüket a mókusszőrtől.
Korhadt, beteg gesztenyefák dideregnek a márciusi fényben. Sárgászöld bevonat kérgükön. Mintha már halottak volnának. De az ágak hegyén súlyos buzogányrügyek fénylenek.
Domján Gábor
