Már üresre csorgatták nyálzacskóikat az aktuális magyarkodók, és már nem járnak tarsolytáskával moziba a tetszhalott állapotukból hirtelen feléledő helyi műmájerek. Jobban is teszik, ha visszahúzódnak, mert torzítják azt a képet, amelyet ez az ember, Kassai Lajos lovasíjász felépített. Kifejezetten ártanak neki, és tévedés ne essék, nem a hírét viszik, csak álarcban próbálnak parádézni.
Vannak, akiket a róla készült film nem győzött meg, vannak, akiket elgondolkodtatott. Én az utóbbiak közé tartozom, ezért akartam személyesen találkozni a völggyel, valami megmagyarázhatatlan Kaposmérőre vonzott.
Ahogy beléptem, azonnal megéreztem. A természetes őszinteség, a belső meggyőződésből fakadó erő és szellemiség. A lénye, a mozdulatai, a beszéde, a tanítványok és mindez élőben egyszerre egy ősi szövetség, amelyhez mindenki olyan szívesen csatlakozna. De csak kevesen tudnak. Nem azért, mert felvételi van és futni kell, meg szőrén lovagolni, hanem mert a többség lelke olyan mértékben szennyezett, hogy kivetik magukból a zselici dombok.
Tudod, miért jó, hogy ebbe a világba nem lehet csak úgy besétálni? Mert az ő felvételijét, ezt a lelki tesztet nem tudod kijátszani, erre készülni lehetetlen. Meg lehet tanulni íjjal lőni, lovagolni és terepen futni, de a lelki szegénységgel itt nem leszel túlélő. Önállóan itt semmire nem vagy képes, felvett arcaidat nyugodtan kukázhatod, lehámozza rólad a manírt, mindent, ami mű. Ezt tudja ő, Kassai Lajos. A lovasíjászat mint egy mellékes foglalatosság jelenik meg. Míg odáig eljutsz, hogy lovon ülve nyílvesszőt veszel a kezedbe, csupaszra vetkőzteted a lelked, ez a szellemi-lelki megtisztulás garantált.
Te jó ég, hány botrányos interjút láttam, ami vele készült. Jópofizó, pitiáner kérdezők cuppognak a látszatrajongás mocsarában. Gusztustalan erőltetettséggel próbálták megérteni, görcsösen kapaszkodni, keresni a szenzációt. De az ember igazán senkit nem érdekelt, értelmes kérdések senkinek nem hagyták el a száját.
Olyan visszataszító nagyokat mondani ősmagyar fonatokkal és parasztingben, ahelyett, hogy végre felismernék, itt elmélyedni, gondolkodni és érezni kell. Van, aki ezt megtalálja valamelyik vallásban, egy zarándokúton, netán, ha veszteség éri, és van, aki elkezd lovasíjászatot tanulni pátosz nélkül, és ez lesz a hitvallás. Mert a folyamat belül megy végbe, a saját utamat csak én járhatom, nem az emel naggyá, hogy harsogod, hanem hogy érzed. Ugye, milyen egyszerű?
Bonyhádi Szilvia
