Külvárosi legendának, mesének nevezte a szerző Liliom történetét, mégis észre kellett venni a Petőfi Színház péntek esti bemutatóján, mennyire életszerű, aktuális ma is, mennyire érdekel bennünket a társadalom peremére szorult főhőseinek tragikuma.
Juli, a cselédlány szinte a magyar Antigoné. Sorsa magában hordozza a végzetet, vergődik gondjainak, erkölcsi tartásának, feladatainak súlya alatt, társával, Liliommal együtt elbukik, de a saját akarata folytán, rendíthetetlen igazságérzete következtében.
Csodálatos szomorújátékot írt Molnár Ferenc, amit mi tagadás, meg is könnyeztünk, bár nevettünk is a szellemes szófordulatain, szituációin és a főhősöket ellenpontozó komikus karaktereken eleget. Juhász Róza rendezőnő pontosan, hibátlanul vezeti a színészeket. Szereplőválasztása tökéletes. A fővárosból hozott Makranczi Zalán született Liliom, szeretnivaló, langaléta csibész, léhűtő, körhintás-csalogató, aki tényleg nem házmesternek való. „Művész vagy te. Nem vagy te tisztességes ember” – mondja rá Muskátné. Vannak is itt áthallások általában a művészsors és a kisstílű, kispolgári gyűjtögető hangyaélet örökös ellentétéről, de ez csak felsejlik, mert a tragédiára figyelünk, amely szociográfiai hitelességgel, gyors tempóban bontakozik ki a szemünk láttára. Liliom átkarolja Julika derekát a körhintán, és ettől kezdve végzetszerűen összeomlik minden. A „minden”, ami addig is édeskevés volt. Élvezet nézni Makranczi Zalán játékát, aki lazán, helyes arányban elegyíti a tréfást, a népit, a gyermeteget, a tragikust.
A kitagadottak és megalázottak tragédiája a Liliom, az ösztönös lázadóké, a született önérzeteseké. A Julit alakító Bach Zsófia e. h. egész törékeny lénye, minden rezdülése néma vádként hangzik az embertelen világ ellen, amelyben a tisztáknak, igazaknak, a „másféléknek” csak a megpróbáltatás jut. Valamiféle pozitív deviancia munkál benne, túlérzékenység, ami befelé fordulóvá, szűkszavúvá teszi. Azt is, hogy „szeretlek”, már csak a halott Liliomnak tudja hangosan kimondani. Illetve dehogy hangosan, csak súgva. Bach Zsófia a visszafojtott érzelmeket takaró tárgyi cselekvésekből építi fel ezt a felejthetetlen kislányt.
Valódi ziccer szerepeket írt Molnár a többieknek, mintegy ellenpontozva a főhősök sebesen kibontakozó tragédiáját. Orosz Csenge e. h. Mariként ennivalóan aranyos, ahogyan a „szíve jogáról” beszél, barátnőjét, Julit oktatva a szerelem fokozatairól, a kacérságról, ami után jön az érzékiség, ami nem más, mint a kézen fogva járás. Furcsa, de még ma is, a lezajlott szexuális forradalmak után is bevesszük ezt a maszlagot, mert olyan humoros, akárcsak a „miről ismerszik fel a katona” cselédlányok szintjén megvitatott kérdése.
Mari és Juli (Orosz Csenge és Bach Zsófia)
Nagyhegyesi Zoltán Hugója kellőképpen komoly ahhoz, hogy nevetni tudjunk rajta. Ugyanez elmondható csaknem mindenkiről, a Muskátnét érzéki szépasszonyként alakító Csarnóy Zsuzsannáról, akiből nem hiányoznak a méregkeverő boszorka típusjegyei és az ordenáré vonások sem, vagy Király Attiláról, aki Ficsúrként, mint az árnyék telepszik rá Liliomra, észrevétlen alattomossággal beteljesítve a tragédiát. Módri Györgyi a tőle megszokott finom, groteszk játékkal hozza Hollundernét, a zsörtölődő fényképésznő rokont, és megoldja a megoldhatatlant, a mennyei fogalmazó szerepét is még nagyobb adag iróniával. Miközben érzésem szerint innentől, a mennyei jelenettől problémás az előadás, nem a színészek miatt, akik végig egyenletesen teljesítenek. Írói és rendezői gond ez, amit Babarczy László frappánsan megoldott már 1982-ben Szolnokon, hagyományt teremtve. (Az Újvidéki Színházban ugyanezt megcsinálta felejthetetlenül 1990-ben, aztán más rendezők is átvették ezt az életmentő dramaturgiai beavatkozást.) A lényeg: a hét képből álló darab ötödik képét, Liliom halálát az előadás legvégére helyezte. A mennyországi jelenet és a tizenhat évvel későbbi földi látogatás után. A mennyország és a visszatérés így nem szirupos giccs vagy fölöslegesnek tűnő agymenés, hanem a haldokló Liliom pár perces lázálma. „ Ha van rá eset, hogy a szerző síron túl hálás lehet a színháznak, akkor ez az. Babarczy nem túloz, amikor azt állítja, hogy ma Molnár is így írná meg a Liliomot” – írta a szolnoki előadásról Koltai Tamás anno.
Liliom és Ficsúr (Makranczi Zalán és Király Attila)
Nem tudom, a veszprémi előadás rendezője miért választotta inkább az eredeti, suta változatot. Libor Katalin színpadképére sincs jobb jelzőnk. Ahogy a színműben meg van írva, „fák, bokrok, elöl középen egy pad”, illetve deszkapalánk és sufni – ennyi. Jellegzetesen népszínműi festett kulissza, vélhetően a rendezővel egyetértésben, de bántóan erőtlenül. Még szerencse, hogy a színészek kiváló alakítása megtölti élettel és élménnyé avatja az előadást, amiről Veszprémben ezekben a napokban beszélnek.
