Közérzet / Életmód · 2015.08.31.

Lidérces rémálom és az ember elszámol

Tulajdonképpen első látásra nem is komplikált a dolog. Az ember fölpakol egy-két tonna kacatot meg a családot, és pontot tesz a dolog végére. Mit kell ebből ekkora ügyet csinálni? Mondaná az, aki életében sohasem költözködött.

A dolog úgy kezdődik, hogy költözködni kell. De az időpontja még olyan távolinak tűnik, hogy az ember nem nagyon eszi magát. Miközben azonban vészesen közeledik a sorsfordító nap, az emberbe nyugtalanság költözik, gondolatban megpróbálja sorba rakni a tennivalókat, és egyszerre rádöbben, hogy tulajdonképpen a lehetetlenre vállalkozott.  

A költözködés összetett folyamat. Nem csak arról szól, hogy az ember egyik helyről a másikra helyezi át magát meg a családját, minden holmival együtt. Mert ez valóban nem nagy ügy. Hanem azokról az elő- és utórezgésekről, amelyek miatt az ember úgy érzi, a halálán van éppen. Pánikrohamot kap, de megpróbál koncentrálni.  

kolt_3

Nézi a jól ismert bútorokat, megpróbálja felállítani a munka fontossági sorrendjét, mígnem széthulló lelkivilággal beleveti magát a legközelebbi fotelbe, sóhajtozik, rágyújt, nyomogatja a telefonját, és megkísérli elfelejteni az alattomosan közeledő utolsó pillanatot. Lóhalálában kezd dobozok után rohangálni, könyveket válogatni, ugyan mikor is vásárolhatta össze a mérhetetlen mennyiségű olvasnivalót, orrát facsarja a por, csorog a könnye az allergiától, és már megint itt az este. Magazinok, folyóiratok hadd menjenek a szemétbe, a gyerekek régi tankönyvei, meg a dédi levelezése is. De a legszörnyűbb csak ezután következik: a fiókok!  

20150830_221134Hát kérem, aki még életében sohasem költözködött, az lidérces álmaiban sem tudja elképzelni, mi minden van az ember fiókjaiban. Tartalmuknak az a csodálatos tulajdonsága, hogy a bennük levő egyik darabnak sincs köze a másikhoz, sem rendeltetése, sem külseje szerint nem illeszthető be egyetlen rendszerbe sem. Levelezőlap, zsebkendő, számlák, ékszer, régi pénzérmék, öreg képek, levelek, névjegykártyák, szerszám, notesz, album, gyermekjáték-maradványok, virágmag, dugóhúzó, régi útlevél, egy biliárdgolyó, villanydrót, képkeret, kulcstartó, nagyapa törött pipája, kártya, dobókocka, öreg töltőtoll, tengeri csiga háza, csiptető, valakinek az esküvői képe. És ami a legborzasztóbb, minden egyes darab sorsáról dönteni kell. Külön-külön kézbe kell venni: megy vagy marad? És csak ezután következnek a szekrények. 

Hol van még a garázs, a pince, a padlás, csomagba kötött újságpapír, gyerekkád, régi kuplungtárcsa, almásláda, biciklikerék, hólapát, fogas, vizeskanna, molyette télikabát, gereblye, képkeretek, vállfák, régi kofferok, táskák, síléc, szánkó, napernyő, meg a jó ég tudja, mi. És a család ruhatára, azzal mi legyen? Legalább a felét már évek óta senki sem viseli, menjen-e vagy maradjon, s ha marad, akkor kinek adjuk, hová dobjuk, kihez vigyük, hová tegyük, mi legyen vele? 

És az ember elszámol. Önmagával, a múltjával, gyerekkorával, a szülei emlékével, jelennel és jövővel. Azután üresen kong a lakás, a csupasz falon a képek hagyta, tégla alakú világos foltok, az ágy nyoma a parkettán, meztelen villanyégők és széthullott dobozok.

A költözködés egyetlen öröme az új lakás, ahol a beköltözést ünneplő család százszor is elmondhatja a vendégseregnek:

– Hű gyerekek, de szörnyű volt!

 

Hozzászólások

A hozzászóláshoz kérjük jelentkezzen be először a facebook fiókjába egy másik böngészőlapon!