Sárga / Közérzet · 2015.06.23.

Levelek a távolból

Hétfő:

Drágám, megérkeztem, írok majd, most hulla vagyok, hosszú volt az út. A néni semmit sem tud önállóan csinálni. Szép az arca, nagyon szép lehetett fiatalkorában.


Kedd:

Most határoztam el, hogy vége, kész, nem csinálom tovább. Ezt a hisztit, amit levágott az éjjel, mert ez az volt, végig tudatánál, egy órát aludtunk, pedig bevette az altatóját.

Komolyan mondom neked, üvöltött, mint akit nyúznak, fogalmam sincs, miért. Olyan erő van benne, nem hiszed el. Kérdeztem, fáj-e valamije, hozzak-e vizet, melegítőpárnát, gyógyszert, megmasszírozom, felolvasok neki, tévézek vele, énekelek, bármit, csak nyugodjon meg. Felállt egyedül, amúgy persze nem tud, elindult, majdnem összeesett, megfogtam, akkor megint üvöltött, nem részletezem, szörnyű volt, eltolt magától, káromkodott, megátkozott, nem hagyta, hogy segítsek. Ilyenkor szokták a gyereket nyakon önteni egy pohár vízzel. De hát én nem tehettem, pedig szívem szerint hoztam volna a hideg vizet. Végül elaludt a tolószékben, valahogy visszatettem az ágyba, fogalmam sincs, hogyan csináltam. A csuklóm letörik mindjárt. Látod, megkeményedtem. Dehogy sírok, alig várom, hogy hazamenjek. Holnaptól megkezdődik a visszaszámlálás.

Szerda:

Az éjjeli hisztizés újfent három órán keresztül tartott, de nehogy azt gondold, hogy elment az esze. Dehogy. Pontosan tudja, mi a helyzet, mert ma egyáltalán nem szól hozzám. Hiába kérdezem erről-arról. Nem baj. Tudok én is hallgatni. Egy gonddal kevesebb. Ápolónő vagyok, nem társalkodónő. Képzeld, már majdnem megsajnáltam a madárcsontú öregasszonyt, ahogyan ült a széken elesetten, de olyan gonosz tekintettel meredt rám, hogy egy fenét volt elesett. Ja, és ma mellőzve volt az isten, elmaradt ebédnél az imádkozás. Csak lestem.

Végül is nem rossz, hogy nem kell beszélgetni. Úgyis megszólal, ha akar valamit. Szólaljon meg, ha akar valamit. Na jó, a tévét azért bekapcsolom neki. Mégiscsak maradt bennem egy kis lélek.

Csütörtök:

Most itt totyorog a konyhában. Jé, most nézem. Simán áll a lábán. Velem ne szórakozzon. Még hogy nem tud menni. Na, elhangzott egy bitte. Bekrémeztem a fájós derekát meg a kezét, aztán lefektettem az ágyra, betakargattam, mondta, hogy üljek mellé. Persze, hogy odaültem, fogtam a kezét, megtelt a szívem szeretettel és azon tűnődtem, milyen nehéz lehet neki elviselni az életet.

Péntek:

Még két nap. Meg fogok bolondulni. Este másfél órán keresztül tologatta a gyógyszereket a viaszosvászonon. Kikészít. Hogyan tehetnék a kedvére? Mindkettőnknek jobb lenne a békesség.

Szombat:

Egy tünemény. Komolyan mondom neked, egy tünemény ez a néni. Kedves, mosolyog, beszélgetünk, délután együtt alszunk, megosztja velem a takaróját. Csak egyszer tudnám már kitolni a teraszra. Odakinn süt a nap, gyönyörű az idő, az orvos előírta a D-vitamint, de az istennek sem akar kimenni a levegőre.

Vasárnap:

Jövök haza…






[fbcomments]