Közérzet / Kultúra · 2016.06.19.

LADIK-EST – Gyere velem a mitológiába!

Delejes, lenyűgöző hatású performansz színhelye volt szombaton este a Bősze Ferenc Szalon. Most lépett fel először közösen Ladik Katalin költőnő és Weixelbaum Laura énekes. A fekete és a vörös boszorkány. Szóltak a sámándobok, és stílusosan szólva, kizöldült hátunkon a libabőr.

Ladik Katalin és Weixelbaum Laura a költőnő régebbi és új verseit mondta, énekelte, sikoltotta, suttogta, a szavak pókfonalán mélyre ereszkedve, nyitogatva a túlvilág kapuit, mint valami erotikus siratóasszonyok. Őket hallgatva nincs kétség, egyszerre több létszinten élünk, halálon innen és túl. És a költőnőt parafrazálva: bennünk is fázik a tenger. Lehetne vég nélkül idézni a sorokat az új kötetéből, A víz emlékezete címűből vagy a régiekből, amelyek egy része fent van az interneten. Sokáig beszélgettünk sok mindenről Bőszéné Szatmári-Nagy Anikóék kertjében a vár alatt, a kellemesen hűvös nyári éjszakában, még a feminizmusról és az avantgardizmusról is, amelyet kényesen kerülgettünk, mert annyira megrongálták, félreértették már ezeket a kifejezéseket, hogy igazából hosszan kellene magyarázni.

Bőszéné Szatmári-Nagy Anikó köszöntötte Ladik Katalint

Bőszéné Szatmári-Nagy Anikó köszöntötte Ladik Katalint

Ladik Katalin, a magyar kortárs költészet egyik legmeglepőbb, leginkább zavarba ejtő és talán legtöbbször félreértett művésze beszélt magáról, érzéseiről, tetteiről, reakcióiról. Csinálhat akármit, ő marad a „vetkőző költőnő”, mert a „kis piros buldózeres” korszakából a legtöbben így ismerik, így ment át a mitológiába. Tény, hogy nem hagyományos költészetet művel, pályafutása kezdetén azonnal megszabadult a normáktól és a konvencióktól, hogy csak a lényegre figyeljen. A provokáció iránti érzéke tagadhatatlan. Minden verssora lázadás, rendbontás, illetve groteszk játék, olykor halálos humor, az interjúban mégis nyugodt, megfontolt hangon beszél, minden hevesség nélkül. Szép fekete csipkeruhájában nekem ő az örök Mása Csehov Három nővéréből. Alig őszül. Így, hetven fölött is gyönyörű, és olyan erővel dolgozik, amelyről fogalmunk sem lehet. 

– Ez volt az első performanszod Laurával. Mit érzel, hogyan sikerült?

– Úgy érzem, egy hullámhosszon vagyunk, annak ellenére, hogy a magunk útját járjuk. Laura olyan elementáris erővel énekel, ami hozzám közel áll. A zsigerből való előadás jellemzi őt is, ahogyan engem, bár nálam sokkal több a játékosság, a groteszk elem. Jó alkalom volt itt meghitt társaságban kipróbálni magunkat a versválogatásommal. Úgy érzem, folytatni fogjuk a közös munkát. A fiatal vörös boszorkány és az idősebb sötét boszorkány. Látványban is azt hiszem, kiegészítjük egymást.

IMG_3967

– Boszorkányok? Netán feministák? A nők, akik művészként megnyilvánulnak, könnyen megkapják a feminista bélyeget. Feminista vagy?

– Jaj, dehogy! Alkotó ember vagyok, női testben. Emiatt sok frusztráltság, bántódás ér. Mi van abban meglepő, hogy a magam módján tiltakozom ez ellen a bánásmód ellen?

– Kezdettől fogva tiltakozol a leosztott nő-férfi szerepek ellen. Most például a budapesti acb Galéria jóvoltából felkerültek a netre fotósorozatok a ’70-es évek Black Shave borotvahabos, borotválkozós, csipkebugyis, melltartós performanszairól, az is egy fricska volt.

– Nemcsak fricska, őszinte vallomás a női létről és a lényemről, amely kettős, mint ahogyan azt már sokszor megírtam. Az anima és animus, bennem van a férfi és a női attribútum is. Először próbáltam elnyomni a nőiességemet, hogy elfogadjon a társadalom, hogy elfogadjanak irodalmi körökben.

– Érdekes, amit mondasz, mert éppen hogy a vetkőző költőnőként váltál ismertté a hatvanas években, így emlegetnek a mai napig is. Miért vetkőztél nyilvánosan? Meg kellett tudnod, ki vagy? Ezzel felfedeztél esetleg te is egy új vonást önmagadban? Vagy csupán feltűnési viszketegségből?

– Sokáig elnyomtam a nőt magamban, azért, mert ez a férfiközpontú társadalom azt várta el, hogy dolgozz keményen, de otthon folytasd anyaként, háziasszonyként. Bosszantott az íratlan szabály, hogy egy nőnek hogyan kell viselkedni, pláne hogy a művészetben hogyan mutatkozhat meg. Egy ideig ezt lehetett, de utána tiltakozott a nő bennem. Amikor úgy éreztem, hogy ez az elfojtás már veszélyezteti a személyiségemet, az integritásomat, akkor tört ki belőlem a szélsőséges gesztus: csak azért is megmutatom, hogy nő vagyok! Az első megbotránkozást a verseim váltották ki a hatvanas években. Rút verseket írtunk Tolnaival, Domonkossal együtt. Nem úgy írtam, ahogyan egy nőtől elvárják, és ez botrányokat kavart.

– Változott valami azóta?

– Változott, a nők most már igazán szókimondóan írhatnak. Sokkal több írónő van és nagyon jól írnak. Az én időmben a nők, akiket ledorongolt a kritika, abbahagyták, elvesztették az önbizalmukat. Alig maradtak néhányan a pályán. Aki még szép is volt, azt külön megalázták. Ilyen értelemben változott a helyzet. A nők, akik jól írnak, ma már nem hagyják abba, de mivel még mindig patriarchális a társadalom a felső körökben, ahol a díjakat és az állásokat osztogatják, ott még mindig a férfiak dominálnak. De legalább a mai nők publikálhatnak és nagyon merészen írnak. 

– Minden szellemi megmozdulásnak az a legszebb korszaka, amikor még abszolút értetlenség veszi körül. Amikor még botrányokat kavar, amikor még kockázatos. A kezdet a legszebb, nem?

IMG_3960– A hatvanas-hetvenes években olyan hullám volt az egész világon, amely erre épült, akkor volt a happening, a performansz, a szexuális forradalom időszaka. Azt a besüppedt, szokványos polgári irodalmat és képzőművészetet felrúgták az egész világon. Most egy másik világban élünk, internetre kapcsolva, más az írók feladata. Ez is nagyon izgalmas. Egyből több olvasója van már az interneten publikálóknak, mint nekünk volt. A mi versesköteteinket még 500–600 példányban nyomtatták. A társadalom sohasem finanszírozta a verset, holott egyébként mindent árucikként kezelnek. 

– Azt gondoltuk volna, hogy az eladhatóság veszélye a költők és performerek művészetét nem fenyegeti. Aztán most azt látjuk, hogy benneteket is megvesznek. Például az acb Galériában ott van a te portfóliód is. Ez ellen lázadtatok, nem, a múzeumok ellen?

– A legtöbb munkánk elveszett. Küldözgettük peremművészeti kiállításokra, azok eltűntek, elvesztek, ott maradtak, valakinél elsüllyedtek. Ami dokumentum az én tulajdonomban maradt performanszokról, előadásokról, egyszeriben érdekessé vált. A nyugat eltelt önmagával, ott már mindent felkutattak, és akkor új zsákmány után nézve a kurátorok felfedezték, hogy Közép-Kelet-Európában és a balkáni országokban, a volt szocialista országokban is voltak avantgárd művészek, így aztán felénk fordult a figyelem már 15 évvel ezelőtt, és kezdtek járni nemcsak hozzám, másokhoz is a volt Jugoszlávia, Csehország, Lengyelország, Magyarország területén. Magángyűjteményekbe, múzeumokba felvásárolják a megmaradt munkáinkat, dokumentumainkat. Nagyon értékelik az akkori vizuális költészetemet, kollázsaimat. Képverseket, kollázsokat csináltam például női magazinok szabásmintáiból, kötésmintáiból, olyanok voltak ezek, mint a zenei partitúrák. Ezeket le is énekeltem hangköltészeti és vizuális performanszokon. Kislemezre is vettem 1976-ban a belgrádi Studentski Kulturni Centar kiadásában. Mindig is nagyon érdeklődtem a technika iránt, Tesla-mániás vagyok. Rádióban dolgoztam, láttam, a hangtechnikusok furcsa kis lemezkéket tesznek félre, mondták, hogy azok nyomtatott áramkörök, ez a lelke a gépeknek. Lefotóztam ezeket diapozitívra és leénekeltem. Egy időre aztán abbahagytam. Úristen, mikor olvastam az interneten, hogy vége ennek a chipes korszaknak, már ezek a szálak nem férnek el az apró gépeken, ki kell találni valami új dolgot. Izgalomba jöttem, én az elején ott voltam és most a végét is megértem. Ezért most csináltam egy utolsó ciklust, amelyet stúdióban rögzítettem és felénekeltem a régieket is. A képek így most új dimenziót kapnak. Ezek kerültek a galériába.

– A fél életedet Újvidéken élted le, a balkáni háború idején települtél át Budapestre a kilencvenes évek elején. Vannak, akik úgy látják, hogy ezzel elveszítetted a természetes alkotói közegedet te is és mások is, akiknek hasonlóan alakult a sorsuk. Így érzed?

Dehogyis. Ellenkezőleg. Most, hogy kissé távolabbra kerültem térben és időben, egyre többet írok Újvidékről. Ez a távolság kellett nekem. Ami túl közel van, azt nem igazán jól látod. Meg fiatal voltam, akkor a világ érdekelt inkább. Ebből merítek a regényemben is, meg a folytatása is, a Vadhús (amelyet tényleg be kell már fejeznem) a gyökereimről szól, Újvidékről, Hvarról, a volt Jugoszláviáról. Én úgy érzem, ha valamit elveszítettem, az magától szűnt meg, nem az én elköltözésem miatt. Újvidék nem az már, ami volt. Maga a közeg tűnt el.






[fbcomments]