Sűrűn ingázva és huzamosabb távollétekkel megszakítva, de mégiscsak tizenkét éve élek már Belgiumban. Jó hosszú idő, mégsem volt elég arra, hogy kiismerjem a belga lélek rejtelmeit és megszokjam a furcsaságaikat. A körülményeskedő ügyintézést, a humor és a könnyedség hiányát, azt, hogy tízből nyolcszor a férfiak nem engednek maguk elé, hogy Brüsszelben alig látni virágos balkont, ablakot… De mindez semmi a kutyagumihoz való viszonyulásukhoz képest!
Belgium és egyben az unió fővárosa azt gondolom, méltán pályázhat a legpiszkosabb és egyben legkutyasz…rosabb európai nagyváros címére. Természetesen itt is vannak jobb és rosszabb városrészek, de a tapasztalat nagy általánosságban mégis ezt igazolja. A kosz nem csak az igénytelenség és neveletlenség következménye, az áldatlan állapotokhoz Brüsszel sajátos hulladékgyűjtési szisztémája is nagyban hozzájárul. A városban nem használnak kukát, a szelektíven gyűjtött konyhai szemetet, papírt és műanyagot különböző színű nejlonzsákokban, az épületek pinceszintjén rakják le a belgák. A kukásautó érkezése előtti este a háztulajdonosok vagy a házak takarításával megbízott emberek felviszik a zsákokat az utcára és lerakják az épület elé. Mivel a fehér, a kék és a sárga zsákokért más-más napokon jönnek a szemetesek, a belga járdák szinte folyamatosan tele vannak zsákolt hulladékkal. A zsákok persze néha kiszakadnak, néha kutyák tépik szét, néha otthagyják a kukások, mert úgy ítélik meg, hogy nem az előírásnak megfelelő szemét van bennük. És ez még tényleg semmi…
A szanaszét hagyott kutyagumi látványa mindig is zavart. Fel nem foghatom ugyanis, miért gondolják a kutyások, hogy a kutyakaka nem pont ugyanolyan, mint az emberi ürülék. Pedig hát igen, és ugye mi sem sz…runk senkinek a háza elé, sem a parkba, sem a járda közepére. Amióta magam is megkutyásodtam, még érzékenyebb vagyok a problémára. Otthon, Veszprémben, a Séd partján nyugodtan elengedem a jószágot, mert bár előfordul itt-ott potyadék, a gazdák nagy többsége számára evidencia, hogy összeszedi a kutyapiszkot még a fűből is. Budapesten már kicsit neccesebb a dolog, de például a közeli Horváth-kertben aggodalom nélkül szabadjára engedem Sütit. Otthon, Magyarországon, az általam ismert városokban a járdákon gyalogolva sem kell folyton a lábam alá nézni, nem úgy Brüsszelben! Amerre a szem ellát, kutyagumi van mindenütt: járdán, járda mellett, fa tövében, bokor alatt, lépcsőn, templom körül, villamosmegállóban. Egészben vagy széttaposva, keményre száradva vagy jó hígan, ahogy a kutyából kijött. És a belga kutyatartókat mindez nem zavarja, furán néznek rám, ahogy zacskóba szedem a „sajátunkat”. Sütit napok óta nem merem elengedni, mert kettőt ugrik, már belelép valamibe, én meg persze ugyanúgy. És ha még csak lépne, de sajnos kóstolgatja is, nem győzöm mosdatni, amikor a lakásba érünk.
Tudom, otthon is sok panasz van a kutyásokra, otthon sem mindenki gondolkodik normálisan. De mégis: a belgáknál sokkal jobbak és kulturáltabbak vagyunk!
