Életem legszebb magyar kultúra napja a 90 éves dr. Józsa Tivadarhoz, írói nevén Bodosi Györgyhöz fűződik. A talpig ünneplőbe öltözött költő csak nehezen lépett fel a magas dobogóra a Városi Művelődési Központ előcsarnokában. Beszélgetőtársa hétköznapinak is csak jóindulattal nevezhető szerelésben, ám annál nyájasabban kérdezgette. Hosszan feltett kérdéseiben már szinte a választ is elmondta, csak rövid megerősítéseket várt. Ebben az életkorban az sem kis teljesítmény, gondolhatta.
De ahogy jó esetben lenni szokott, az ünnepelt nem engedte beterelni magát a neki szánt karámba: hogyan is volt az, amikor…? Meg hát az Illyés Gyula! Na, ekkor kikelt magából Tivadar bácsi. Hogy mindig az Illyés Gyulát hozzák elő. Elege van már ebből. Mintha Illyés nélkül ő nem is lenne poéta! És fütyül a „gazdag” és „jelentős” életműre, nem is emlékszik, mi mindent írt ennyi év alatt (persze, emlékezett), azt viszont el kívánja mondani, micsoda gyalázat történt a falujában, Pécselyen. És éppen, mert a magyar kultúráról van szó.
Még a téeszidőkben különböző civilizációs korokból származó tárgyakat találtak a feleségével a földben. Gondosan megtisztogatták, rendszerezték és elhelyezték az iskola egyik üresen álló tantermében. Tárolókat készítettek, tanulmányozták a szakirodalmat, hogy megfelelő feliratozással lássák el a tárgyakat. Azzal a nem titkolt céllal dolgoztak, hogy helytörténeti gyűjteménye legyen a falunak. Hogy erősítsék a pécselyiek kötődését szülőföldjükhöz. Megismerjék a múltjukat és büszkék legyenek rá.
És mi történt? A gyűjtemény áldozatul esett az új és a régi polgármester háborúskodásának! A kiállítást lebontották, szétszedték, tönkretették. Több tíz év munkája jutott ebek harmincadjára. Hát ez a magyar kultúra, ilyen a kultúra helyzete nálunk! S nem átallják ünnepelni, miközben szétverik.
Szinte Füst Milán-i volt az aggastyán költő, indulata, haragja, lobogása. Megszeppenve hallgattuk.
Domján Gábor
