Kék / Közérzet / Életmód · 2015.12.23.

KÖZELHARC – Végül úgyis sorra kerülök

Hatalmas tülekedés, nyoma sincs az adventi hangulatnak, békés karácsonyra készülődésnek. Egyáltalán nem a szeretet, a türelem és a nyugalom jellemzi a bevásárlási lázban égő embereket.

A városszéli hipermarketben a pénztárnál várakozva van időm jól körültekinteni. Síró gyerek, ingerült apuka, hisztiző anyuka, a „nyugdíjasok márpedig ráérnek” beszólással humorizáló harmincas, kapkodó pénztáros, a hobbiból reklamáló, mobiltelefonjába üvöltöző fontos ember, limitet túllépő kártyás vásárló, akinél természetesen nincs készpénz, valamennyien ott nyüzsögnek a vásárlók széles táborában.

Mindenki más, mégis hasonlóak: mindenki siet, mindenki jól értesült, sőt, tudja, hogy kit is kell a tömegnyomorért hibáztatni. Az embernek olyan érzése van, valamennyien átgázolnának bárkin, hogy egy-két perccel előbb fizethessenek. Ácsorgok és azon tűnődöm, vajon én vagyok-e az egyetlen higgadt, birkatürelmű a sorban, aki már nem is számolja, hányszor taposnak a sarkára és verik le a veséit a bevásárlókocsikkal.

Természetesen rendre elmarad az „elnézést”, amire én oktató jelleggel azt mondom, „nem gond, semmiség”, ám udvariasságom nem éri el a hatását, egyesek észre sem veszik, mások megütközve pislognak, szoláriumbarna műcica bámul rám csodálkozva. Hősiesen állom a támadásokat, viselem a fájdalmat türelemmel, hiszen karácsony közeleg.

Nem mellesleg, mire a testem feladná a harcot, amúgy is sorra is kerülök.






Hozzászólások

A hozzászóláshoz jelentkezzen be Facebook-fiókjába!