Az egyik a tyúkokat emlegeti, a másikat a férjéhez kellene átkísérnem a szoba másik felébe, de ott nincs senki. Konokul állítja, hogy ott van a férje, nem érti, hogy én miért nem látom.
Etetem anyámat, imádja az őszibarackot, egyszer csak megszólal egy mély hang a hátam mögött: „Én is kérek.” Van nálam még egy műanyag kanál, megetetem a nénit is, csak előbb megkérdezem a nővért, hogy adhatok-e neki.
Másnap is viszek egy kis finomságot. A néni nagyon néz, szúrósan szinte, de nem szól. Pedig úgy készültem, hogy megkínálom. Mire sorra kerülne, már alszik.
Anyám 38 kiló és nem akar enni. Egyszer egy hónapig főztem rá, és addig nem hagytam békén, amíg el nem fogyott a tányérjáról az étel. Akkor sikerült 42 kilóra felhizlalnom.
Egy hete elesett az utcán és nem tudott felkelni. Mentő vitte combnyaktöréssel kórházba. Megoperálták, összecsavarozták a csontokat. Nagyon nem jók a csontjai, mészhiányosak.
Ha stabilizálják az állapotát, tíz nap rehabilitáció következik a kórházon belül. Utána nem tudom, mi lesz. Megpróbálom elhelyezni valahol.
A dagi macskája lefogyott, mióta én látom el. Nem tudom megsimogatni. Félek tőle. Egyszer megpróbáltam, de fújt s odakapott a kezemhez.
Anyámtól is kezdek félni. Nem kelhet fel, nem is bírna, de kér, hogy kísérjem ki a vécére.
„Édesanyám, nem szabad mozognod. A kacsába pisilj.” „Jó, rendben van, de te azért kísérj csak ki a vécére.”
Domján Gábor
