Közérzet · 2016.07.21.

KÓRHÁZ – A létszámhiány a betegágy mellett a legnyomasztóbb

Dr. Dávid Gyula belgyógyász-gasztroenterológus, egészségügyi szakmenedzser 1991. április elsején állt munkába a Veszprém Megyei Csolnoky Ferenc Kórházban. Két nappal ezelőtt az intézmény főigazgatójává nevezték ki. Amint a portálunknak adott interjúban fogalmazott, váratlan és ismeretlen nehézségekkel nem kell szembenéznie, hiszen hét éven át volt az intézet orvos igazgatója, a legutóbbi időszakban pedig már megbízottként helyettesítette a nyugdíjba vonuló dr. Rácz Jenő főigazgatót.

– Gyógyítás vagy igazgatás? Hogyan alakul mostantól az élete?


– Magamat továbbra is elsősorban orvosként határozom meg, és a hivatásomat tartom elsődlegesnek. A főigazgatói feladatok ellátása ugyanakkor olyan kihívást jelent, amit mindenképpen szeretnék sikeresen teljesíteni.

– Nehéz időszakban veszi át az intézmény vezetését, hiszen az egészségügy fölött országosan kongatják a vészharangot. Bírni fogja? Nem kellene a teljes idejét és energiáját a vezetői feladatokra összpontosítani?

– A főigazgatói feladatok gyakorlatilag végtelenek, így az a néhány óra, amit a szakma számára „ellopok”, nem tekinthető kiesésnek, de többlettehernek sem, hiszen eddig is dolgoztam a menedzsmentben a gyógyítómunka mellett.

– Orvosok, szakdolgozók hiányoznak, hogyan lehet kezelni ezt a gondot?

– Ahogyan az országban mindenütt, nálunk is problémát okoz a humánerőforrás-krízis. Évek óta tudunk az orvoshiányról, ami egy nagyon szerteágazó dolog. Számos kormányzati kísérlet zajlik, hogy ezt valamilyen módon mérsékelni lehessen, de az elvándorlást egyelőre nem sikerült megállítani. Az utóbbi években szakdolgozói vonalon is jelentős létszámhiány tapasztalható, ez részben abból fakad, hogy a képzésből nem kerül ki elegendő ember a nyugdíjba vonulók pótlására.

– Szájsebészet, reumatológia, sürgősségi ellátás – a városban közszájon forgó történetek tanúsága szerint itt tapasztalhatóak a legkomolyabb ellátási gondok Veszprémben.

– A szájsebészet területén nagyon erős a magánszféra elszívó hatása a jelentős jövedelmi különbségek miatt. Nekünk itt több szakorvosunk is volt, az országban működő hat szájsebészeti központ egyike Veszprémben működött, de ennek sajnos vége, miután két kiváló szakorvosunktól is meg kellett válnunk. Egyikük külföldre, a másikuk a magánszektorba távozott. Próbálunk megoldást találni, de nem lesz egyszerű. A reumatológia is nehéz terület, mert ott, ahol kizárólag rehabilitációs ellátás zajlik, az intézmény és a szakorvosok számára is sokkal kedvezőbb a feltételrendszer. Veszprémben viszont az aktív ellátás is ránk hárul, óriási járó- és fekvőbetegszámmal. Ilyen terhelés mellett, ha a gyógyító személyzet létszámhiánya elér egy kritikus pontot, beindul egyfajta spirál, vagyis még könnyebben mennek el az orvosok és még nehezebb a helyükre újakat találni. A sürgősségi osztályon mindenekelőtt egy koncepcionális kérdést kell eldönteni. Nevezetesen, hogy katasztrófaellátást akarunk-e, vagy egy olyan első ellátóhelyet, ahol gyorsan és korrekten differenciálunk, majd a betegeket mielőbb a megfelelő osztályokra juttatjuk. Mi az utóbbi utat követjük. A sürgősségi ellátásban országos szinten is probléma az orvoshiány, körülbelül feleannyian vannak, mint amennyivel a jövőre életbe lépő előírások szerint biztosítani lehetne a minimumfeltételeknek megfelelő betegellátást.

– A nemrégiben átadott onkológiai centrum működésével kapcsolatban is hallani olyan híreket, hogy a betegeknek túl sokat kell várni a vizsgálatokra vagy éppen a kezelés megkezdésére.

– Ezt inkább gondolom városi legendának, mint jogos panasznak, ugyanis másfél éve rendeletileg megszabott, szűk határidőknek kell megfelelnünk, aminek a finanszírozását is biztosította a jogalkotó. Ráadásul Veszprémben egy jól működő onkoteam is gondoskodik arról, hogy a rákbetegek időben ellátáshoz jussanak, és ehhez a központban a teljes kezelési spektrum rendelkezésre áll.

– Mikor szállhat le végre mentőhelikopter az onkológia tetején?

– Mivel a helikopter-leszállóhelynek ötödosztályú repülőtér besorolása van, az előírások meglehetősen szigorúak. Az engedélyeztetés, valamint a technikai és személyi háttér biztosítása a kórház feladata, és mindezt nekünk kell majd finanszírozni is. Folyamatban van a dolog.

– Van vagy lesz erre keret az intézmény költségvetésében?

– Mondjuk úgy, hogy keletkezik…

– Elvonják máshonnan? Hol lehet még húzni a nadrágszíjon?

– Csak példaként: sokat tudnánk spórolni a hőtechnika korszerűsítésével. Persze ehhez először pénz kell, de pályázatokkal ez is megoldható.

– A beígért béremelésekkel elégedettek a dolgozók?

– A nyugat-európai jövedelmektől még mindig nagyon messze vagyunk, de önmagunkhoz képest az orvosok, a rezidensek és a szakdolgozók bére elég szépen emelkedett, illetve fog emelkedni.

– A technikai személyzet viszont kimaradt…

– Az első körben igen, de a tárgyalások folytatódnak. Most az egészségügyi dolgozók voltak a fókuszban, hiszen a humánerőkrízis a betegágy mellett dolgozók körében a legnyomasztóbb.

– Hogyan vélekedik a hálapénzről? Megszűnhet valaha?

– Itt egy hatvanéves „hagyományról” van szó, amely a bérrendezések hatására idővel talán kikopik. A hála utólagos kifejezését elég nehéz lenne megtiltani a betegeknek, de nem is igazán ezzel van a gond, hanem az elvárt, előre kikövetelt pénzekkel, amelyekkel a páciens vagy a hozzátartozója vélt vagy valós „ellátási előnyöket vásárol”. Ez elítélendő és nem is megengedett, leleplezni viszont szinte lehetetlen. Ha viszont az ellátórendszer szabályrendszere olyan, mint például az onkológiánál, akkor egyszerűen szükségtelenné válik az előnyök megvásárlása, mert mindenki tiszta úton és megfelelő időben juthat hozzá az állapota által indokolt kezelésekhez.






[fbcomments]