Bűnregény? Moralitás? Társadalmi regény? Feketék és fehérek egymás mellett a Harlemi kavarás című regényben, ebben a retró gyöngyszemben, amely végeredményben nem más, mint egy megható szerelmes levél a régi Harlemhez.
Alig néhány író kapta meg eddig kétszer a Pulitzer-díjat: William Faulkner, John Updike, Booth Tarkington és negyedikként Colson Whitehead. Olyan szerzővel van tehát dolgunk, akinek nemcsak víziója van az írásról, hozzá húsba vágó témái, építően kritikus meglátásai a társadalomról, de át is tudja adni szövegeivel a gondolatot, melyet közvetíteni akar. Miután Colson Whitehead 50 évesen másodszorra is elnyerte a neves a díjat A Nickel-fiúk című regényéért, és bekerült a fenti, tiszteletet parancsoló irodalmi pantheonba, joggal kérdezhetnénk, későbbi műveiben vajon képes-e még hozni, netán meghaladni az önmagának állított, magas alkotói mércét.
A szerző legújabb regénye, a Harlemi kavarás jócskán változtat Whitehead eddigi percepcióján, hiszen műfajában, stílusában is friss dologgal próbálkozik. A thriller területére kalandozik, olyan nyers vagánysággal és retró érzéssel, hogy Quentin Tarantino is megirigyelné a benne lévő spirituszt. Egyvalami nem változott az író új művében az előzőekhez képest: a csökönyös ragaszkodás az irodalmi minőséghez, önazonossághoz és az emberi esendőség rétegeinek precíz felfejtéséhez.
Az 1960-as évek New Yorkjában, azon belül is a mindig eleven Harlemben játszódó történet főhőse Ray Carney, akire egy napon rámosolyog a szerencse. Amikor halott apja autójában felfedez egy köteg készpénzt, az pont elég ahhoz, hogy egy kis bútorüzletet nyisson a 125. utcában.
Ezzel kezdetét vehetné Ray stikliktől mentes (vagy csak kisebb stiklikkel övezett), tisztességes családi élete, ha társadalmi és személyiségbeli predesztinációja nem akadályozná ebben. A második gyermekükkel terhes felesége elfogadta, hogy – kiszakadva saját, elitnegyedi világából – nem él túl fényesen, de arról nem sokat sejt, hogy nappal a Collins-Hatheway foteleinek érdemeit dicsérő, okleves bútorkereskedő férje éjszaka miféle tiltott utakon jár és lopott árukkal üzletel. Ray kisstílű bűnözéseinek természetesen egy nagyobb bűn csábítása vet véget, amikor Freddie, Ray unokatestvére előáll az ötlettel, hogy raboljanak ki egy hotelt.
A forrongó Harlem olyan plasztikusan elevenedik meg a lapokon, hogy szinte együtt sétálgatunk, menekülünk, részegedünk le a szereplőkkel, vagy nézzük végig, hogy valakit megkéselnek a zsúfolt bérházak, a sztárokkal teli színházak, bűzös szerencsebarlangok között. Közben végig szól a jazz. Ez a Harlem ugyan már nyomába sem érhet a húszas években reneszánszát élő környéknek, de a regényben bemutatott hatvanas évekbeli negyed világa is gazdag hangulattal bír. Ami persze koszos is és kegyetlen.
A harlemi noir, bűnügyi regény műfaját is megújító kötet, mely a műfajt irodalmi szempontból is újraértelmezi, a Whitehead által oly kedvelt hiperbolákkal él: az élet alatti életet, az emberben lévő másik embert és egy külön társadalmat mutat be a társadalomban.
Ráadásul a krimi műfaja több teret enged a játéknak és a humornak, nyilatkozta a szerző, Ray Carney figurája pedig igazán olyan figura, akinek érdemes szurkolni. Legalábbis az író nagyon szurkolt neki alkotás közben, aminek felszabadító hatása érződik a szövegen.
A Harlemi kavarás a 21. Század Kiadó gondozásában, Pék Zoltán fordításában jelent meg, és itt megrendelhető.