Az új esztendő első hetei idegesítő kellemetlenségekben telnek el, megesszük a maradékokat, bontjuk a karácsonyfát és dől a számla a postaládából.
Leolvassák az órákat, gáz, fűtés, villany, víz, biztosítás. Szinte hallom, ahogyan a fejem fölött zakatol a közigazgatás, a közművek, a banki nyilvántartás, az adó- és kormányhivatal. Szorgos tisztviselők, számolóművészek, hivatalok és adatbázisok kiderítik, hogy többet fogyasztottunk az átalánynál, kiszámolják a különbözetet, értesítenek, osztják-szorozzák a mindenkori alapkamat valahányszorosával, hozzáadják, módosítják, figyelmeztetnek, elküldik, miközben az élet nem áll, hanem tovább drágul. Türelem, türelem, majd kiszámolják a rezsicsökkenést és hozzáadják a drágulást, meg a jobban teljesítést, és elküldik. De nem lesz ám vége, mert aztán megint utánaszámolnak, és hoppá! Csak kiderül, hogy év közben mulasztottam. De hol van az elismervény? Kezdődik a nagy kutakodás, a családtagjaim rosszallóan figyelnek, kis füzet, nagy dosszié, sárga csekkek, családi költségvetési könyvelés, tavalyi kalendárium, önkormányzat, elszámolások, bankkártya-igazolások, összeadás, kivonás – befizettem-e vagy nem? A jó ég tudja. Sebaj, majd kotorászok a fiókokban egy kicsit. A családnak megvan a véleménye, látszik rajtuk, mert ők megmondták időben, hogy jobban oda kell figyelni. Mintha nem tudnák, hogy ez a rendszerbeli fogyatékosság minden januárban kibukik. Ja, hogy én vagyok a rendszer? Még jó, hogy az adóbevalláshoz ráérek papírokat gyűjteni, erről még van időm gondolkodni, előbb a karácsonyfa, de azt is halasztgatom.
Az elkésett újévi üdvözlőlapokat kiveszem a ládából, bezsákolom a raklapnyi szórólapot, nini, még egy számla (sőt több), havas eső a nyakamban, kidobom a szemetet, számolom a maradék pénzemet és kókadtan nézem az igen kopottasnak tűnő (tavalyi) karácsonyfát.
