Egérke meghalt. Vagyis kivégeztem. Aztán rossz lelkiismerettel gyertyát gyújtottam és rohadtul éreztem magam. Előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból és hidegvérrel végeztem vele. Pedig szerettem. Egy gyilkos vagyok. És mindennek az oka valójában a karácsony volt.
Cinike ősszel tévedhetett be a konyhámba, és onnan egyenes út vezetett a spájzba. Jó ideig ügyködhetett már, amikor először hallottam az aprócska kaparászást. Napközben nagy a lárma, szól a rádió, ki-be mászkálunk, nyilván meghúzta magát a hűtő alatt. Aztán éjjel előbújt és megkezdte a télirevaló gyűjtögetését. Lentről fölig fertőtlenítettem a spájzot, éjjel kinyitottam ablakot, ajtót, gondoltam, visszatér a természetbe. Mert az étlapját figyelve mezei származású volt. Ő viszont egyre hangosabban és egyre többször randalírozott a spájzban, a család meg beszólt: ennek véget kell vetni. Na, de hogyan? Hogyhogy hogyan? Ott a cicánk meg a kutyánk, majd ők intézkednek.
Mircike és Berci a nyáron énekesmadarakra vadászva kisebb-nagyobb vérengzéseket hajtott végre a kertben, de most mindkettő tökéletesen indifferensnek mutatkozott. Hiányzik belőlük az efféle vadászathoz szükséges genetikai kód, magyaráztam megkönnyebbülve. Mert időközben megbarátkoztam a kis puhán szürke gombszeművel, aki egyre merészebbé vált, olyannyira, hogy késő esténként a számítógép mögül figyelte, megy-e a munka.
Hát aztán? Egérfogóról még nem hallottál? – förmedt rám a fiam, amikor egy este egérke végigsétált a konyhapulton. Tényleg, ez már több a soknál. Ejnye, Cinike! Utána a konyhafiók következett, a konyhaszekrényben megrágta a vászon asztalterítőt. Más kaja nem nagyon volt, mert mindent üvegtégelybe zártam és a hűtőbe tettem. Soha ilyen rend nem volt a spájzban. De karácsony közeledtével a család Cinike végnapjait vizionálta, és közölték, „nem is vagy te normális”, majd szereztek egérfogót.
No de ez? Ez egy gyilkos szerszám és undorító. Hiszen van humán egérfogó is, rémlett, a kis, félgömb alakú, rácsos szerkezet, amelynek a tetején Cinike bemászik, ott megvárja a reggelt, amikor majd elviszem valami jó helyre és kiengedem belőle. Végigjártam a várost, fővárosi ismerősömet is megkértem, szerezzen egy humán egérfogót nekem. Nincs. Aztán december lett, és Cinike egyre jobban teljesített, aktivitása félelmetes méreteket öltött.
Szabolcs barátom tette fel az i-re a pontot: ha nem teszek valamit, Cinike családot alapít, és akkor aztán mi fogunk kiköltözni a házból. Ekkor a kedvemért házilag eszkábáltunk humán egérfogót: dunsztosüveg, majd kisebb-nagyobb pohár alá tettük a falatkát, aztán kitámasztottuk ezzel-azzal, de amikor már 8-0 volt Cinike javára, és esti sétái során azt észleltem, hogy szépen kigömbölyödött, elővettem az egérfogót. A család elcsendesedett. Múltak a napok. Senki nem kérdezett semmit.
Háromszor csaptam rá a mutatóujjamra, mire nagy nehezen rájöttem, hogyan működik. Láttam a rajzfilmekben, hogy Jerry sajtot eszik. Cinike viszont nem. Hozzá sem nyúlt, az egérfogó érintetlen volt. Zsuzsi barátnőm szerint a szalonna jobb lenne. De Cinike nem kívánta meg. Akkor azért már tudtam, amit korábban is, mert google a barátunk: dióbél. Még egyszer lecsapva az ujjam, dió bele. És Cinike utolsó vacsorája halálos volt.
Még élt, mert ügyes volt, majdnem megúszta a gyilkos eszközt. A spájz közepén remegve várakozott a gyilkosára. Halálosan megsebesülve. Kis barátom, most mi legyen, dobogott a szívem, eutanázia, talán az a leggyorsabb, ha a vécébe dobom. Lehúztam a vizet, de ő még harcolt, úszott, küzdött, mit tehettem, még egyszer lehúztam.
Azóta sem kérdezett tőlem senki semmit. Azt sem, miért égett a gyertya a spájzban.
