Másfél hónap telt el azóta, hogy a belváros hat, korábban üresen szomorkodó kirakatába portálunk kezdeményezésére élet költözött. Köszönet a bérlőre váró két üzlet tulajdonosainak, hogy ebben a jobbító szándékú, városszépítő civil kezdeményezésben partnereink lettek, és köszönet mindazoknak, akik alkotásaikból, féltett tárgyaikból berendezték a Veszprém-kukac Kirakat Galériájának első tárlatait, amolyan szolid ajándékként a város turisztikai szezonnyitójára. Tette mindezt mindenki önzetlenül, ellenszolgáltatás nélkül, szívből-szerelemből.
Az első fecskék péntek délután összecsomagoltak, hogy újaknak adják át helyüket, akik július közepéig örvendeztetik meg a veszprémieket látnivalóval. Kezdeményezésünk a város lakói körében nagyon kedvező fogadtatásra talált, ehhez képest elhanyagolható neveletlenség, hogy a magasságos hivatal még egy elismerő mosollyal sem reagált. Ami meg kollégáinkat, a helyi médiát illeti, no, ők pont ugyanolyan közönyösek maradtak. De nem baj, igazából nem is nekik csináljuk és nélkülük is épp eléggé boldogok vagyunk!
Tóth Mónika
A Szabadság téri egykori cipőbolt két kirakatában a Honvéd Kulturális Egyesület három amatőr képzőművésze mutatkozik be. Tóth Mónika festő indíttatásáról egy általa választott Luigi Guarnieri-idézet árulkodik: „Az ember a művészet által próbálja birtokba venni a világot és önmagát, a kép által, amelyet alkot róla.” Tájképei, természetábrázolása ezt a törekvést tükrözik. Albert Hedvig papírfonással készült munkái könnyen becsapják a felületes szemlélőt, hiszen első látásra vesszőfonásnak tűnnek. Érdemes megnézni, hogy a régi telefonkönyvek, kiolvasott újságok, postaládákba szórt reklámanyagok miként kelnek új életre a keze alatt. Demeter Ferencné az aprólékos quilling technika mellett kötelezte el magát és alkot meseszerű „papírcsipke” díszeket, képeket. Bemutatkozásában ő is egy idézettel él: „A legnagyobb öröm az alkotásban a felszabadult, vég nélküli játék, új utak nyitása, a harmónia és az örömszerzés a másik számára.” (Galánfi András)
A harmadik kirakatot Gombrich Mester Művészeti Tanodájának apró képzőművész-palántái foglalták el, akik Hajdu Franciska tanodavezető szeretetteli irányításával alkotnak gyermeki fantáziával átszőtt, eredeti műveket. Színes, magával ragadó összeállítás, amit különösen izgalmassá varázsol az, ahogyan a különböző művészeti korok stílusjegyei ezeknek a kicsi emberkéknek a munkáiban megjelennek.
Végül a negyedik kirakatban érdekes összeállítás mutatja be a gazdag múltú, de zilált jelenű Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskolát S. Hegyi Ilona, az intézmény egyik tanára jóvoltából. A tanév végéhez közeledve álljanak itt az ő gondolatai:
„Június, érettségi, tanulás, izgalom, hajrá, megkönnyebbülés, bankett, ünneplés, búcsúzás, vége! Vége? Tudják, mi a legnehezebb a tanári pályán? Talán az elengedés… Elköszönni a diáktól, akit éveken keresztül nap mint nap láttunk, aki a szemünk láttára változik gyerekből a világgal harcoskodó kamaszon át fiatal felnőtté. Átadni valaki másnak, hogy folytassa mindazt, amit megkezdtünk, elindítani saját pályája felé. És hiába telnek évek, jönnek újabb osztályok, a személyes találkozások emléke örökre belénk ég. Mert az egyik diák a kitartásától, a másik a lelkesedésétől, temperamentumától, szelídségétől, visszafogottságától, szókimondásától, igazságkeresésétől válik számunkra felejthetetlenné. A mi iskolánkban nincs dicsőségtábla. Nincs is rá szükség – úgy vagyunk, mint az elfogult szülő: mindre büszkék vagyunk. De nemcsak akkor, amikor a színpadon állnak, versenyeket nyernek, hanem a hétköznapokon is. Mert csak mi tudjuk, mennyi munka van a könnyed és virtuóz játék mögött. Reggel egy gyors befújás, gyakorlás még a tanítás előtt, aztán nyolctól este hatig gyakorlással megtűzdelt közismereti, szakmai és főtárgy órák sora, végül még egy kis gyakorlás… És persze koncertek: ’intermezzo’ koncert a frissen tanult darabból a társak és tanárok számára valamelyik gyakorlóban egy szünetben, közreműködés kiállításmegnyitón, rendezvényen, osztálykoncert, tanszaki koncert, kamaracsoportok, zenekarozás, Auer Szimfonikusok, Brusznyai-emlékhangverseny… Aztán szétszóródnak a szélrózsa minden irányába. Koncertező művészek, zenetudósok, zenetanárok válnak belőlük. De olyanok is vannak, akik óvodapedagógusok, tanítók, tanárok lesznek, vagy zeneterápiával, komolyzenei műsorok szerkesztésével foglalkoznak. A zene mindig központi helyen marad életükben, bárhová kerülnek is. A legjobb példa erre az a növendékünk, akik jelenleg az ELTE Informatika Karán doktorandusz, és mellesleg szervezi és vezeti a kar kórusát. Szétszóródnak, de mindig visszajönnek, írnak, üzennek nekünk és az őket követő diákoknak. Tudják, mi a legszebb a tanári pályán? Talán az elengedés…”
Jövő hét elején a Szabadság tér 4. szám alatti üzlet kirakataiból is kiköltöznek fotós barátaink, az új látnivalókról természetesen beszámolunk. Korábbi írásainkat a témában itt és itt olvashatják.
