túl élni és Párizsban
Mindig reménykedve várom az olyan nemzetközi sporteseményt, amelyen hazánk is képviselteti magát. Legyen miért izgulni, szurkolni, büszkének lenni. Így vagyok a most, szerdán Németországban kezdődő férfikézilabda-Európa-bajnoksággal is, amelyre Chema Rodríguez szövetségi kapitány együttese magabiztosan kiharcolta a kijutást. De a kérdés az: mi lesz veled Magyarország?
Viszont eszembe jut, hogy mennyi minden történt mondjuk az elmúlt másfél évtizedben a válogatott környékén. Kapitányok – Mocsai Lajos, Talant Dujsebajev, Xabi Sabaté, Csoknyai István – Vladan Matić–kettős, Gulyás István – jöttek-mentek, és igazi siker nélkül maradtunk. Sőt, a legnagyobb égést a két évvel ezelőtti, hazai rendezésű Európa-bajnokság jelentette a 15. hellyel, a 24 csapat között. Akkor a Gulyás István, Chema Rodríguez, Nagy László szakmai trió kezében volt a karmesteri pálca. A legjobb helyezést még 1998-ban érte el a nemzeti együttes, Vass Sándor vezetésével. Akkor a 6. volt a csapat a 12-es mezőnyben.
Szinte hihetetlen és nem is gondoltam volna, hogy az egykor Balatonfüreden is pallérozódott fiatalok többsége alkotja majd a bővebb válogatott keretet. Pedig igaz. Mert a tópartiak akkori mestere, Csoknyai István dobta mélyvízbe a srácokat. Borbélyt, Székelyt, Andót, Hornyákot, Ligetvárit (most az egyetlen veszprémi a keretben), Győrit, Bókát, Bánhidit, Szitát, Máthét. Akkor azt gondoltam, hogy néhány éven belül összeállhat egy olyan fiatal magyar csapat, amely esélyes lehet arra, hogy egyszer legalább a legjobb négy közé kerüljön.
De ez csak hiú ábránd maradt. A Csoknyai–Matić-párost is leváltották, nem hagyták őket tovább dolgozni. Ráadásul úgy, hogy Csoknyainak még érvényes szerződése volt. És azóta ugye kiderült, hogy az utánuk jövő mesterek sem tudtak sokkal szebbet, jobbat, eredményesebbet alkotni náluk. Pedig az előbb felsorolt játékosokból most is ott vannak Chema keretében vagy annak közvetlen közelében.
Aggódom a most kezdődő kézilabda-Európa-bajnokság miatt. A csehek ellen nyújtott gyenge teljesítmény láttán is. Már az sem tetszik, hogy a szövetségi elvárás csak a 10. hely. Ez azért elgondolkodtató, mert akkor tőlük a jövőben sem várható kiugró teljesítmény? Hiszen ez életkorban egy jó összetételű keret, nemzetközi rutinnal is felvértezett játékosokkal. Az még jobban elgondolkodtat, hogy ez a kontinensviadal a presztízsen kívül nem dönt semmiről. És ilyenkor nagyon bele lehet szaladni a késbe. Merthogy az Európa-bajnokság a legnehezebb szakmai kihívás. Nagyobb, mint a világbajnokság vagy az olimpia. Az újabb megrázó kudarchoz már annyi is elég lenne, ha a mi négyesünkben – Magyarország, Szerbia, Montenegro, Izland – nem sikerülne a továbbjutás. Pedig igény lenne rá. De ez bizony egy rendkívül kiegyensúlyozott kvartett. Pedig fontos lenne, hogy a Chema-csapat tovább lépjen és újabb izgalmas, jó meccseket játszhasson kiemelkedő tudású ellenfelekkel, és így készülhessenek fel az olimpiai kvalifikációs tornára. Mert tudjuk, hogy a remény hal meg utoljára. De azért milyen remek érzés lenne túlélni és Párizsban is látni a magyar női- és férfikézilabda-válogatottat is játszani.
Vagyis: mi lesz veled Magyarország?
Vezető képünkön: Vladan Matić és Csoknyai István