Újat teremteni nem tudok, de megmutatni, felhívni a figyelmet az általam értékesnek, érdemesnek gondoltra, reményeim szerint igen. A magam szórakoztatása mellett ez vezérel munkámban. Ismert és kevésbé ismert festmények másolatait láthatják, amelyekben művészi értéket ne keressenek, mert az nincs.
Egy célom van, a teljes feledéstől megmenteni a régmúltban élt elődeinket, akik nélkül nem lehetnénk itt, ahogyan nélkülünk sem majdani utódaink. Az ember folyamatosan veszít természetes ösztönösségéből, cselekvőkészségéből, egyre tudatosabban a semmittevésre törekszik, és művi úton kreál magának pótcselekvéseket. Nem értéket teremt, hanem fogyasztási cikket, nem Fekete Istvánt olvas, hanem a Facebookon Kalapos Jocó reggeli bagettjének receptjét.
Ha ezt fejlődésnek hívjuk, akkor én ebből szeretnék kimaradni. Az általam megfestett személyek sem voltak jobbak vagy rosszabbak a maiaknál, de a távolság tisztít, a rossz elporlad, és marad az ember, amely eredendően jó szándékkal jön a világra. Ezek a régmúltban élt magyar emberek szólnak hozzám, a szemembe néznek, és kérdezik: vannak még magyarok, vannak még emberek, vagy már csak képzelt világ van, ahol a természetesség nem érték, ahol az ember már csak díszlet a gépek és a tőzsde mellett, s nem arca van, csak profilképe? Igazuk lehet, én korlátolt ember vagyok, olyannyira, hogy szeretnék is megmaradni a saját korlátaim között, nem gátolva senkit a sajátja megélésében.
„Hogy a föld körén bolyongtam: Egy barázdát én is vontam” – írta Arany János. Egy kis barázdácskát én is kotorgatok, s talán pár bicebóca mag kikel belőle is.
Szelestey-Polgár Attila
(Szelestey-Polgár Attila festményei az Utas és Holdvilág Antikváriumban láthatók.)
