Kiraktam a molylepkecsapdát a spájzba. Nem lehetett tovább bírni a tétlenséget. Egy üveg kékfrankos mögé húzódva vártam a molyokat.
Tökéletes gyilkos szerkezet. Szexferomon. A sátorformára alakítható, ragacsos kartonkelepce betűvel és számmal jelölt cellákra van osztva. Ezek aztán nem lacafacáznak – gondoltam a molyok helyett, mert ők, biztosra veszem, másra gondoltak. C23. Ebbe ragadt bele az első hím. És mint célszobák lelkes vendégei, nekilátott. Ügybuzgalom, izzadt tarkó – már ha molyoknál így? –, fejvesztés, majd a minden feladása, végül exodus, a rosszabbik fajtából. A14, C6, érkeztek a többiek, s ahogy lassan folytak és kenődtek szét celláikban, mintha valami láthatatlan szelepen keresztül mindenható kezek kieresztették volna belőlük az összes sárgás trutyit, szóval, ahogy ők így lassan, én is lassan… C10, B31. Ezek az élelmiszermolyok valamit nagyon elronthattak, hogy a súrolókefék és a habszivacsok között a legártatlanabb boltban, a legártatlanabb tárgyak között is ott találtam ezt a totális gyilkolót. Mindössze száztíz forintért egy egész halálosztag. Egyedül csak az unióban bízhatnak, nem létezik, hogy szabályozás nélkül hagyná a molyok jövőképét. Öt napig tartott. Az ötödik nap estéjén még mozogtak. Csak úgy, inakból. Az idegek utolsó tompa mozdulatai, aztán a süket merevség.
Reggel zuhanyozáskor, amikor is amolyan egészséges üldözési mániásként éppen azon voltam, hogy C23, A14, C6, időalagút, beavatás, reinkarnáció, máris láttam magamat molylepkeként. Egyébként meglepően könnyen ment a beleérzés, ahogy a reggeli kötelező bevásárlást végeztem, mert nem telhet el nap, egyetlen rohadék nap sem enélkül, s láttam, ahogy aztán ide-oda szálldosok, szálldosok, hogy életben maradjak, és aztán még kristálytisztán láttam azt is, ahogy mindeközben mindenható kezek ismét nekiláttak, hogy…, de nem folytatom, a vége úgyis a már megidézett trutyi.
Jelentem, a molyok meghaltak. A szekszárdi elfogyott. Nézem a felhőket, s magamban titkon számolgatok.
mar
