A Kedvezmények Főosztályán dolgozom. Feladatom, hogy kedvezményt adjak. Egyszerű telefonos munkatárs vagyok. Előttem a monitor, a monitorban listák, a listákon nevek. Ügyfelek nevei, telefonszámok.
Beütöm a kiválasztott számot és elmondom az előírt szöveget. Van kolléga, aki szóról szóra eldarálja, én szeretem lefordítani a saját szavaimra. Már diákként is nyerő voltam ezzel, kedveltek a tanárok. Nekem sem unalmas és az ügyfél is örül, hogy nem csak gépiesen foglalkoznak vele. Akár többször is felhívom, ha nem tud azonnal dönteni. Ez van, akit idegesít, mert fél a döntésektől, de van, akinek tetszik. Valahogy megnő a közlési kedv az emberekben, ha nem ők állják a számlát. Még az is eszükbe jut, aminek semmi köze a szerződéshez. Meghallgatom őket, mert sokszor ez az ára az üzletnek. Némelyik nyugdíjas már annyira rafinált, hogy azért halogatja a döntést, s kér újabb visszahívást, hogy másnapra is legyen egy biztos programja. A múlt héten egy nagypapát mentettem meg az öngyilkosságtól azzal, hogy akkor nem tud internetezni az unokájával. Elég, ha szóban nyilatkozik, hogy elfogadja a feltételeket, máris megilleti a kedvezmény.
A kedvezmény lényege, hogy nincsen, de úgy teszünk, mintha lenne. Itt van például a mostani ajánlatunk: ha két évre elkötelezi magát az ügyfél, akkor csak havi háromszáz forinttal emelkedik az előfizetése, de határozatlan idejű szerződés esetén ennek akár a háromszorosát is kifizetheti – látva a konkurencia díjait. Ezt kiemelem és megfelelő hatásszünetet tartok, hogy nyilvánvaló legyen, nem érdemes szolgáltatót váltani, mert mi vagyunk a legolcsóbbak még az emeléssel is. A fenyegetettség lebegtetése többnyire elég.
Két év múlva ismét telefonálunk. Én vagy valaki más.
Domján Gábor
