Kávé tejjel, cukorral, macskával

TÁMOGATOM A VESZPRÉM KUKACOT

Ide nem lehet csak úgy beugrani egy gyors kávéra és utána rohanni tovább. Lehetetlen. Ittragad az ember órákra, hogy komótosan kevergesse és lassan kortyolgassa azt a bizonyos feketét, hogy feltöltődjön, beszélgessen, elmeneküljön a világ elől. És hogy macskázhasson. Különleges hellyel bővült ugyanis a veszprémi kávézókínálat, és a Kultúrmacska – nem meglepő módon – hamar nagy népszerűségre tett szert.

Lehet, hogy csak a cicaszeretet miatti elfogultság beszél belőlem (ezt nézzék el nekem), de egy olyan hely, ahol az ember a számára kedves emberekkel találkozik és ráadásul még csodaszép cicák is várják, az szerintem garancia a sikerre. Természetesen a macskákat nem kedvelőknek, esetlegesen utálóknak nem ajánljuk túlzottan még a cikk elolvasását sem. Én szóltam.

A macskák érdeklődését rögtön felkeltettük, míg a cipőnket levetjük, addig az egyik bengáli és az ajtó melletti széken pihengető Voldemort lecsap a fotóstáskára és derékig el is tűnik benne. Addig nem is nyugszanak, míg egy objektívsapkát ki nem halásznak belőle, és ezzel meg is van az új játék, amit lehet pofozni, amivel lehet focizni. Tudjukki unja meg leghamarabb a műsort, kicsit még bujkál a táska alatt, mellett, aztán hamar visszatér ajtónálló, vagyis inkább „ajtónalvó” pozíciójába, és visszatelepszik a székre, hogy hamar álomba zuhanva töltse ott-tartózkodásunk két óráját. Szerintem egészen záróráig nem szakította meg ezt a programját, de ebben ugye nem lehetünk biztosak. Megtudjuk, mostanság ez a szék a kedvenc helye, ahogy a többieknek is megvan a maguk favoritja, de azért időnként ezt megváltoztatják, nehogy unalmassá váljon a macskalét. Hűvös nemtörődömségével, távolságtartásával, gyönyörű fekete bundájával és hétkilós „kölyöksúlyával” Tudjukki személyes kedvencem lett, olyan igazi macska módra viselkedett: ma nincs kedvem hozzátok, így nem foglalkozom veletek, hagyjatok aludni.

Voldemort, azaz „Tudjukki”

Így hát Farkas Dávid tulajdonossal le is ülünk az egyik asztalhoz, hogy beszélgessünk a Kultúrmacskáról. Fotós kollégám közben készíti a sztárfotókat a játszó, futkározó vagy éppen pihenő macskákról. Őszintén megmondom, nem nagyon figyeltem, hogy beszélgetésünk alatt a négylábúak egészen pontosan mit is csinálnak, mert ha nem így teszek, akkor ez a cikk sosem születik meg, és én még mindig ott ülök és csillogó szemmel gyönyörködöm bennük.

Farkas Dávid tulajdonos

A Kultúrmacska csak pár hónapja nyitotta meg kapuit a belvárostól nem messze, de ma már számos törzsvendégük van, nemcsak városunkból, hanem az ország más településeiről is. Sokan kimondottan miattuk látogattak el Veszprémbe, a legtávolabbi vendégek például Londonból érkeztek hazánkba, csak és kizárólag azért, hogy ellátogassanak ide és utána repültek is rögtön haza. Mostanra a házirend betartásából sincs probléma, a vendégek többsége elfogadta és megérti, hogy például nyolc év alatti gyerek miért nem jöhet be, ma már nem téved ide olyan, aki játszóháznak vagy állatsimogatónak gondolja a kávézót. Nem véletlen, és ez természetesen a felnőttekre is vonatkozik, hogy nem szabad hangoskodni, az állatokat „nyúzni”, felébreszteni. Nekik is ugyanúgy szükségük van az alvásra, pihenésre, és bár most már szép nagyok, de egy kivételével még kölyökcicák, az őket most érő hatások igen meghatározóak, a barátságosságukat pedig fontos megőrizni – fogalmazott Farkas Dávid.

Jelenleg hat macska látja vendégül az ide érkezőket, mindegyikük törzskönyvezett, egészségügyi kiskönyvvel, chippel rendelkezik. Öten – Alma, Simon, Lana, Johnny, Voldemort – a nyitás óta itt laknak, a kávézó legifjabb tagja, Obelix pedig a héten költözött be a többiekhez. A tervek szerint még egy cica érkezik majd a tavasz-nyár folyamán, de hogy milyen fajta, az egyelőre nem dőlt el.

A koncepció egyértelmű volt az első pillanattól kezdve: érdekes, szép, ritka macskákat bemutatni, olyanokat, amilyenekkel talán még a macskarajongók sem találkoztak eddig. Így esett a választás a két bengáli macskára (Alma és Simon), ez a fajta kicsit nehezebben barátkozik, de ha türelmesek vagyunk, hagyják megsimogatni különleges mintájú bundájukat. Ezt mondjuk ottjártunkkor nem tapasztaltuk, de lehet, hogy a fotóstáska kifosztása vagy éppen a tollal való játék elegendő alap volt a barátkozáshoz és ahhoz, hogy az asztalunkon üljenek mindketten.

Alma és Simon, a két bengáli

Lana, a brit rövidszőrű korábban tenyészcica volt, a csapat legidősebb tagja a maga öt évével. Egyetlen nőstényként és koránál fogva anyai szeretettel, na és persze szigorral „terelgeti” a többieket, ami a szeretgetés mellett egy-két pofonban is megnyilvánul, ha rendet kell éppen raknia. A legbarátságosabb talán Johnny, a skót lógófülű, aki szürke bundájával, fehér mancsaival csodaszép cica. Nem véletlen, hogy Farkas Dávid szeretné majd versenyekre, kiállításokra vinni.

És persze ott van a két maine coon, Voldemort és most már Obelix, köztük négy hónap és hat kiló a különbség jelenleg. Tudjukki éjfekete bundájával és az abban megbújó kevés fehér folttal méltóságteljes jelenség, kicsit távolságtartóbb is, ha nem tetszik neki, hogy simogatják, akkor odébb áll. Ez a fajta 2–3 éves korára éri el végső méretét, és akár 12 kilós is lehet, úgyhogy még van hova nőniük. Főleg Obelixnek, aki – bár minden értelemben a legifjabb tagja a csapatnak – már most harcol az őt megillető helyért: egyáltalán nem félénk, a két bengálit is megkergeti szemrebbenés nélkül. Ezen a héten találkozhattak vele először a vendégek, de már most nagy népszerűségnek örvend, ami nemcsak a kölyökcicáknak szinte automatikusan kijáró lelkesedés, hanem a személyiségével jól kiérdemelt rajongás. Rendkívül közvetlen, a többiekkel ellentétben beköltözésekor nem bújt el 2–3 napra a kanapé alá, igazi energiabomba, aki a vendégeknek nekidőlve piheni ki a sok játék okozta fáradalmakat, de csak azért, hogy azzal a lendülettel újabb vadászatba kezdjen, amelynek célpontja a vendég föléje lógó haja.

A macskák jellemzően a délelőtti órákban a legaktívabbak, a nagy rohangálás, játék általában 13–14 óráig tart, amit pár óra alvás követ, hogy aztán a 18 óra körül érkező vendégek már ismét az élénkebb, játékosabb macskákkal találkozhassanak. Az éjszakát is a kávézóban töltik, a hátsó teremben. A tulajdonosok is kíváncsiak, mi folyhat itt éjjel, éppen ezért tervezik egy kamera beszerelését. Annyi biztos, hogy nincs nyugalom, csend és béke, ezt mutatják legalábbis a reggelre „kiolvasott” cicaújságok, amelyeket apró darabokban találtak meg, vagy éppen a nekik nem tetsző tapéta leszedése itt-ott. Ez nem okoz gondot, ahogy Farkas Dávid fogalmazott, itt a macskák vannak otthon és mi vagyunk a vendégek. Egyébként a kávézó egész berendezését a cicákhoz igazítva tervezték meg. Az asztallábakon lévő kenderkötél amellett, hogy jópofa dizájnelem, egyúttal kaparófelület is a négylábúaknak, de a foteleken lévő textilek is könnyen cserélhetőek, moshatóak.

Farkas Dávid tulajdonos az első lépésekre visszagondolva elmondta, először furcsa tekintettel fogadták a hatóságoknál, amikor elindult beszerezni a szükséges engedélyeket. Ez valahol érthető is, hiszen nem sok hasonló hely létezik: Budapesten kettő macskás-állatos kávézó működik, de vidéken ez az első és jelenleg az egyetlen. A helynek először is természetesen meg kellett felelnie mindazon jogszabályi feltételeknek, amelyek a többi, normál kávézóra is vonatkoznak, és ehhez jöttek hozzá olyan plusz dolgok, mint például az üvegfallal teljes egészében leválasztott bárpult és előkészítő rész. Vagyis a kávézónak ez a része teljesen cicamentes és steril – ez mind a vendégek, mind a macskák érdeke is.

A Kultúrmacskának a vendég szemével nézve van viszont egy igen nagy hibája: nem egyszerű elmenni innen. Az ember még maradni akar, csak még egy kicsit, még egy kicsit. Olyasféle érzés ez, mint egy jó könyvnél, amit nem bírunk letenni: csak még egy fejezet, aztán alszom – és hirtelen reggel lesz. Vagy záróra. De szerencsére a macskák visszavárnak bennünket másnap is.

Drahos Nikolett