Végre vége az önként vállalt karanténnak – itt, vidéken legalábbis. Majdnem. Bizonyos korlátozásokkal. Nyit a Balaton-part. De ha nem jöhetnek a pestiek, egyelőre, akkor kinek nyitnak a vendéglők, kirándulóhelyek? Magunknak.
Már így is akkora a forgalom például az Alsóörs–Balatonalmádi bicikliúton, hogy csak úgy kapkodjuk a fejünket. Szuperszonikus bringások suhannak jobbról-balról, kisgyerekes családok kerekeznek csigatempóban, idősebbek nézelődnek szép lassan gurulva, és történik mindez körülbelül három méter szélességben két irányban. Nagyon ráférne a korszerűsítés a balatoni bicikliútra! Nem csak a turizmus miatt, hanem például a települések közötti közlekedés, a munkába járás miatt is. Bringával sokkal ésszerűbb átjárni Csopakra, Balatonfüredre mondjuk Keneséről, mint órákat várni buszra, vonatra.
Most hogy kikászálódunk a karanténból, azon gondolkodom, képesek leszünk-e visszaállni a korábbi életre? Rendesen felöltözni például. Hivatali időben kelni. Az ember alkalmazkodó, hajlamos megszeretni a kényszerhelyzetet is, amibe belekerült, sőt ragaszkodni hozzá. Erről szól Abe Kóbó A homok asszonya című regénye, amit talán még gimnazista koromban olvastam, és most sikerült előbányásznom a könyvespolc mélyéről. A főhőst (egy lepkegyűjtőt) csapdába ejti egy falu, mert kell nekik a férfi munkaerő a homoklapátoláshoz. A szerencsétlen előbb menekülni próbál, mindenfélét kieszel, hogyan juthatna ki az egyre mélyülő, folyamatosan leomló homokkráterből, mígnem kezdi megszokni a csapda életritmusát, az asszonyt, akivel összezárták és a monoton lapátolást is. Kitalál egy szerkentyűt, amivel vízhez jut a homokból. És mindezzel együtt szépen lassan új emberré válik, aki nem akar már elmenekülni, csak megfelelni a szituációnak, amibe került. „S a szökés – erről még majd lesz idő gondolkodnia.” Ez a regény utolsó mondata.
„Ellenanyagot rakok a kávémba reggel, igen, nekem már megvan, a szomszéd bányásszal állítottuk elő, denevérnyálból, mókusszarból, és reszeltünk bele szájmaszkot is, plusz a kibaszott félelem egy részét – ami az emberekből jött – felfogtuk egy üvegcsébe, és összeállt, leteszteltük már a nyesten, aki az erdőrészletből szokott röhögni rajtunk, leteszteltük a gonosz szomszéd nénin, le az amnéziás biztonsági őrön a boltban, aki mindig úgy tesz, mintha nem oda járnék már húsz éve, a macskánkon nem, azért mindennek van határa, amúgy a garázssoron volt a laboratóriumunk…” Jót nevettünk Sopotnik Zoltán tatabányai költő prózaversén. Hiába, az irodalom, mint ellenméreg, mindig működik. Ottó szerkeszti a Vár Ucca Műhely 68. számát. Egyszer csak megjelenik, majd ha lesz pénz.
Rosszkedvűek a művészek, nincs pénz folyóiratra, nincs tiszteletdíj, a galériákban nincs eladás, sokakat elbocsátottak, mások félmunkaidőben maradhattak kis pénzért. A független színházi társulatok is ingyen dolgoznak, csak az a baj, hogy a semmiből nem lehet albérletet fizetni. Számukra nincs támogatás. Nem számítanak fontos tevékenységnek a nemzetgazdaság szempontjából. Eszembe jut a Marshall-terv nemzetközi segélyprogram Európa újjáépítésére a második világháború után, amiben a művészekről sem feledkeztek meg és nagyszerű alkotások születtek. Marshallnak értelmes tanácsadói voltak.
Nálunk meg mi történik még ebben a szorult helyzetben is? Nem is hiszek a szememnek, azt olvasom: a bankokra kivetett különadóból is a sportszervezeteket támogathatják úgy, hogy még kedvezményt is kapnak a bankok, ha így döntenek. A futballklubok már nem tudják, mit csináljanak a pénzzel, a kultúra meg hadd pusztuljon? Ha így van, akkor ugyan mit néznek, mit olvasnak legközelebb karanténban? Végtelenített futballmeccseket? Szigorúan csak hazai csapatokkal.
Ó, micsoda filmre futottam rá valamelyik éjszaka, talán a Dunán! Az ötödik pecsét (1976) Fábri Zoltán rendezésében. Úristen, micsoda színészek, Őze, Márkus, Latinovits és a többiek! Amikor Latinovits nyilastisztként kifejti, hogy nem az ellenállók jelentik az igazi ellenséget, hanem a békés polgárok, akiknek nem tetszik a hatalom. Őket kell megtörni úgy, hogy megutáltassák velük önmagukat. A hetvenes években a fasizmusról szóló példázatnak lehetett Sánta Ferenc regényét beállítani, de hát már akkor is az áthallásoktól féltek. Joggal, mert örök erkölcsi példázat ez a mindenkori hatalomról. Így működik ez a qrva élet, nincs mit szépíteni.
Teljesen beleszerelmesedek Lovasba, ha még sokat sétálgatunk le föl a girbegurba utcáin. Tegnap felkapaszkodtunk a Kishegyre a Levendula pincészetig, a felsőörsi határúton. Isteni szép kilátás nyílik innen fentről a Balatonra. A falu pedig úgy elbújik templomtornyostól, hogy alig látni. Igazi menedék. A nagy kolerajárványok az 1800-as években el is kerülték Lovast, a pestis nem, az itt is szedte áldozatait. Hogy a koronavírussal mi a helyzet, nem tudom, erről egyelőre nem látok nyilvános adatot.