Életunt hang a vonal végén. Percre pontosan megad egy távoli időpontot. Tudomásul veszem, felírom, kivárom.
Negyedórával előbb érkezem. Két asszisztens beszélget a fogadópult mögött. Egy idős nénin s rajtam kívül sehol egy beteg a tágas váróteremben. A doktornő éppen kilép a mosdóból, mobil a kezében. Az egyik asszisztens felpattan, s beterel a rendelőbe. Rossz előérzetem támad, szabadkozom, hogy inkább a másik orvoshoz mennék – ketten is rendelnek –, de késő, ide vagyok kijelölve. Szemet, szájat becsukni! – szól az ukáz, mielőtt befejezném „kórtörténetem” rövid ismertetését, s a doktornő máris az inkriminált bőrfelületet vizsgálja műszerével. Az UV-sugárzás a vétkes a gyulladásban, mondja, ám semmi vész, nincs elváltozásra utaló jel a hámréteg alatt. Felír egy gélt, reggel és este vékonyan kenjem be a helyet, egy hónap múlva kontroll. Fél szemmel a mobiljára néz, de makacs vagyok, másfél hónapot vártam erre a három percre, s egyéb mondanivalóm is van. Bőrfoltosodás megelőzésére szeretnék kenőcsöt kérni. Várjuk meg a foltokat, aztán majd eltüntetjük őket, válaszolja. Receptet és kuponokat kapok fényvédőkrém kedvezményes vásárlásához. Leletet, diagnózist nem.
A kontroll pontos idejét már az asszisztenssel beszéljük meg a változatlanul kihalt váróban. Legközelebb ismét másfél hónap múlva ajánl időpontot. Akkor elutazom – hördülök fel – lefoglalt szállásom van! Sóhajtva lapoz a füzetben: két héttel korábban? 10 óra 15-kor? Megfelel?
A napokban szól a telefon: sajnos, a doktornő nem lesz itthon. Egy héttel előbbre hoznák a vizsgálatot, ha nekem is alkalmas. Igen! Alkalmas! – kiabálom az utcazajban, és hazáig az időpontot memorizálom.
Domján Gábor
