Egyik napról a másikra, indoklás nélkül, kezedbe nyomják a felmondólevelet, pakold ki a fiókodat és hagyd el az épületet. A munkahelyedet, ahol évtizedekig dolgoztál. Ismerős? Így lehet ma bárki Magyarországon munkanélkülivé.
A kezdeti sokk után megkezdődnek az álláskeresés hosszú, kényszerű hónapjai. Ahogyan telt az idő, úgy váltam a reményteljesből egyre kevésbé bizakodóvá, a realistából pesszimistává. S egyszer csak kaptam egy telefont, holnapután kellene indulni… Nincs bennem kalandvágy, megyek, mert muszáj.
Szeljük a kilométereket a német autópálya sötétjében. Hét asszony a kisbuszban, rutinos külföldre járók, én vagyok az egyetlen kezdő. Mesélik a történeteiket, nagyokat kacagnak, s persze hogy ellátnak jó tanácsokkal. Manyika, a falusi megmondóasszony két éve jár ugyanarra a helyre, azt mondja, nem tudják nélkülözni a főztjét. A legfontosabb azonban mégiscsak a nyelvtudás, akkor nyert ügyed van, ha tudsz beszélgetni az öregekkel. Mert beszélgetni, azt aztán szeretnek. Sötétben érkezünk az egyutcás kis faluba, s azon kapom magam, hogy már most arra gondolok, mikor indulhatok vissza. Pedig még korai.
Az első hét a beilleszkedésről szól. Háztartásvezetés, főzés, az idős házaspár ellátása, állandó figyelem, gondoskodás, segítség. A néni tartózkodóan fogad, próbál „ellenőrizni”, nem bízik bennem, jön utánam mindenhova, két combnyaktörés után enyhén szólva is életveszélyesen közlekedik. Nincs mese, fel kell oldanom ezt a feszültséget. Hamarosan meg is lesz a megoldás: a gyomrán keresztül vezet az út a szívéhez. A bácsi 94 évével csupa kedvesség és szeretet, első látásra összebarátkozunk. Reggelente én öltöztetem, este ágyba fektetem. Vacsora közben előkerülnek a második világháborús történetek, a gyévocská és a nazdarovje, örül, amikor értem az oroszt is.
A második hét a magányosságé. Eddig azt sem tudtam, mi az a honvágy. Számolom a napokat és hogy mennyit viszek haza. Reggelenként fölolvasom az újságot, együtt nézzük a gyászjelentéseket. Öregszik a társadalom, tele van az újság hirdetésekkel, mindenhova idősgondozókat keresnek a volt keleti blokkból. Magyarokat, lengyeleket, románokat.
A harmadik héten kifelé megyek az időből, ez erőt ad a monoton mindennapokhoz és az egyedüllét elviseléséhez. Ráadásul egy fontos megbízatást is kapok. A bácsi kisomfordál hozzám a konyhába, mutatóujját a szája elé helyezi, s egészen halkan, ám rettentő komolyan közli velem, hogy erősen gyanakszik a szomszédra, aki nagy valószínűséggel szerelmes leveleket írogat az ő feleségének, ezért a napi postát ezentúl neki adjam. Megígérem, hogy bízhat bennem. A szerelem kortalan – mosolygom magamban.
A negyedik hét a türelem időszaka. A néni nem is érti, miért nem maradok három hónapig vagy akár fél évig. A visszaindulás napján felkel velem hajnalban, megpuszil, amikor elmegyek. A bácsi a kezemet szorongatja, azt mondja, maradjak én most már mindig vele. Átölelem, érzem, hogy meghatódom. Megérkezik a kisbusz, beszállok, indulunk hazafelé. Erre vártam 28 napja.
Visszajöttem. Négy hét alatt kerestem annyit, amennyit itthon négy hónap alatt kapnék. Persze, ha lenne munkám. Mert itthon a tisztességes munkának sincs ára. Ezzel a tudattal állok neki újra az álláskeresésnek, s közben azon gondolkodom, hogy vannak a kis öregjeim. Vajon jól van ez így?
