Az egyik oldalon munkára váró tízezrek, százezrek, a másik oldalon szakképzett, tapasztalattal rendelkező, megbízható alkalmazottra áhítozó munkáltatók – állítólag. Aztán mégis csak azokat lehet látni, akik a jog biztosította lehetőségeket vagy olykor hivatalosan még csak nem is létező kiskapukat kihasználva játszadoznak másokkal, a kiszolgáltatottakkal. Csak mert megtehetik.
Jó az, ami biztonságot ad. És mi is adhatna ma nagyobb biztonságot, mint egy stabil munkahely. Vagy valamilyen munkahely. Logikus, hogy ha épp keresünk egyet, akkor szinte semmi nem számít. Hogy ezer helyre jelentkezünk, de csak öten válaszolnak, az megszokott. De ugyanilyen hétköznapivá vált a Munka törvénykönyve szerint nem is létező fogalom, a próbanap, sőt, a próbahét. Nem kötözködünk, igent mondunk, és megyünk, hogy bebizonyítsuk, mi vagyunk a legmegfelelőbbek a feladatra. A kisstílű vállalkozó meg dörzsöli a tenyerét, mert az persze természetes, hogy erre a napra/napokra nem jelenti be a jelentkezőket, feketén dolgoztatja őket, és nem meglepő módon az is tipikus, hogy fizetni sem hajlandó erre az időszakra. Még akkor sem, ha felveszi az illetőt, mert hát a próbanap az próbanap, „arra nem jár pénz”. Ha elég rafkós, akkor pedig betanulási időszak címszó alatt egy hétig ingyen dolgoztat, és hopp, máris ugrott negyedhavi fizetésünk. Ami annál kellemetlenebb, minél kisebb a fizetés. Ha pedig az illető kicsit tájékozottabb, és nem tudnak a tudatlanságával visszaélni, akkor, ha sokat akadékoskodik, nem kell jönni, van helyette másik, akit ki lehet használni.
De az is legalább ennyire „bájos” lépés, amikor mondjuk a munkáltató egész nap kamerával lesi az alkalmazottait, nehogy véletlenül eltegyék a nekik szánt borravalót, vagy hogy előre meghatározott összeget levon a fizetésükből, ha késnek öt percet vagy valamilyen apró hibát vétenek. Ezeket persze elfelejtik beleírni a munkaszerződésbe. De azért a vállalkozásba rögtön beveszik tagnak, hogy vasárnap is dolgozhasson, mint „tulajdonos”, mert az üzletnek mennie kell, ő meg csak nem fog napi 12 órát dolgozni, vasárnap. Mindennek van határa, nem?
És akkor a próbanap melletti másik klasszikust még nem is említettük, azt az igen tipikus esetet, amikor végre van munkánk, felvesznek, folyamatosan kapjuk a pozitív visszajelzést a munkáltatótól, hogy mennyire elégedett velünk, majd a hivatalos próbaidő végén egyszer csak nem hosszabbítják meg a szerződésünket. Holnap már nem kell jönni, köszönjük. Mert ekkor még jogi és anyagi következmények nélkül megtehetik ezt. És a következő nap már ott is van az újabb álláshirdetés, és újra ott állnak sorban azok, akiknek a napi megélhetése múlik ezen a havi százezer forint körüli összegen, és akiknek nincs több tartalékuk, amivel kihúzzák valameddig. Akiknek állás kell, most.
Mielőtt félreértenénk egymást, itt nem az agyonszidott multikról beszélünk épp, hanem olyan magyar, veszprémi vállalkozókról, akik évek, talán évtizedek óta vannak a kereskedelem, a vendéglátás terén. A jelenség nem új, mondhatni hungarikum, tessék hát oszolni, nincs itt semmi látnivaló. Mutogathatunk politikusokra, pártokra, egyes vallási vagy népcsoportokra, multikra, az unióra, boldog-boldogtalanra, hogy miattuk egyre kilátástalanabb és reménytelenebb hely szűkebb kis hazánk (hogy durvább jelzőket ne használjak), de szólok: ezt az országot együtt tesszük tönkre. Megéri?
Drahos Nikolett
