Ahogy telnek az évek, úgy kezdem egyre inkább felfedezni, hogy a hideg téli reggelek – amelyeknek egy részét a buszmegállóban toporogva töltöm – nem csak arra jók, hogy a hangosan szipogó hollandokon vagy az időjáráson bosszankodjak. Persze, ki ne bosszankodna a szipogó hollandokon, akik magyar óvodásokat megszégyenítő rutinnal és technikával képesek dacolni a gravitáció törvényével.
Aki nem ismerné a dolgokhoz való ragaszkodás ezen formáját, azoknak leginkább a nemzeti érzelmű magyarok Trianon előtti határokhoz való viszonyával tudnám érzékeltetni: ami a részünk, az a részünk, és a végsőkig kitartunk mellette. A szipogás Hollandiában olyasféle nemzeti tudás része lehet, amely apáról fiúra száll, és amelynek elsajátítása évtizedes tradíció részét képezi. Igazi kultúrcsemege.
Szerencsémre ma egyedül vártam a buszt, így volt alkalmam a saját gondolataimat hallgatni. Jó lenne hazalátogatni – erre gondoltam. A kavics akkor akasztotta meg a fogaskerekeket, amikor e gondolatot megpróbáltam topográfiai információvá alakítani. Ha most itthon vagyok, akkor hol vagyok otthon? A dolgot csak tovább bonyolítja, hogy otthon sem csak akkor vagyok otthon, ha ott vagyok, ahol felnőttem. Van, akinek egy otthona sincs, én pedig még választhatok is. Ha pedig most máshol akarok otthon lenni, mint itthon, akkor az vagy Békéscsaba, vagy Veszprém. Ma reggel pedig inkább érzem magam veszpréminek, mint nem veszpréminek.
Szóval Veszprém. Pont. Szabadságra menni viszont nincs kedvem. Különben is, mit csinálnék otthon egy hétig? Haza nem nyaralni megyek, hanem dolgozni fogok. Talán a régi kollégákkal, az új irodában. Ebédelni fogok a Panorámában és az Ízlelőben. Este vacsora az Olivában. Másnap mozi és gyorskaja a plázában. Reggelizni a piacon fogok. Munka után edzés, hétvégen buli, és mire vasárnap bezárnak a boltok, már itthon is vagyok.
Már csak azt kellene eldöntenem, mikor vegyek ki szabadságot, hogy zavartalanul dolgozhassak.
Kocsis Sándor
