Húsznál feladtam. Mármint a belvárosi üres üzletek számolgatását. Kollégám viszont becsülettel helytállt a rá kiosztott feladat megoldásában: a Budapest úttól az Óváros térig bő három tucat üres bolthelyiséget talált. A központi hivatal által ellen nem jegyzett, rögtönzött és roppant hevenyészett statisztikai adataim nélkül is láthatja bárki, mennyire foghíjas a belvárosi boltfelhozatal.
Az összkép olyan, akár a kerítés szőnyegbombázás után: egy (ma még) működő (de holnap?), áruházi portál szomszéd kirakatában ott kelleti magát az eladó tábla. Vagy tábla sincs, mindössze a portól, piszoktól hályogos üvegszemek bámulnak vissza a sétálóra.
Nem csak a sétálóutcán, és nem csak a bezárt boltok üres kirakataiból. A város szellemházainak épen maradt ablaktáblái is pironkodva hunyják le vaksi ablakszemeiket, szégyenkezve azon nagyon, hogy húsz, harminc éve egyre csak pusztulnak. Az autóbusz-pályaudvarral szembeni házról például ki gondolná, hogy a II. világháború előtt tisztes, jómódú polgárok otthona volt, a bombázások alatt pedig a pincéjében húzódtak meg az utca rettegő lakói. Aki ma, 2015-ben busszal érkezik Veszprémbe, elsőként olyan látvány fogadja, amilyenben közvetlenül a bombázások után, 1945-ben lehetett volna része. Az épület utcafrontján megfakult papírlap feszít a rég kitört ablaküveg helyén, míg az egykor délceg vaskerítés lassan megadja magát a gravitációnak: félig bedőlve várja, kire és mikor zuhanjon rá.
Siralmas látványt nyújt a valaha szebb napokat látott bútorgyár Budapest úti épülete is. Nem oly rég a mellette lévő parkolóba kitett óriási szék hirdette fennen a mesterség címerét. A (tán) központi épület mára a cifra nyomorúság iskolapéldája, a cirádás ablakkeretek és díszített falak lepusztult képéről az ember (legalábbis az olvasott) óhatatlanul Zola Patkányfogójára asszociál.
Az Egyetemvárosban az egykori bőrgyógyászat, gyerekkórház, mosoda komplexuma önti a járókelőre a nyomorúságos pusztulás hangulatát. Ott a természet, meg a mókusok élnek, és fülig érő vigyort varázsolnak az arra járók arcára, fényes nappal futkároznak fel-alá a kőkerítés falán. Ott már régóta haldoklik az az épület, amelyből ismert és elismert helyi szakemberek álmodtak valaha pszichiátriai fekvőbeteg-intézményt. Ami – mert nem csak a Lipótmezőt, minden ilyet, mindenhol megszüntettek, egykori lakóik időzített bombaként itt járnak-kelnek közöttünk – mára nemcsak megyeszerte, de országosan is hiánycikk lett.
Ha a belvárost már a plázától számítjuk – és miért ne tehetnénk –, a gazdátlan helyiségekhez néhányat rögvest hozzáadhatunk. A bevásárlóközpontban sem kell sokáig keresgélni a kiadó helyeket, igaz, ott viszonylag gyorsan gazdát cserélnek a hirdetett négyzetméterek.
A történelmi, meg a ’70-es években megcsinált belvárosban ellenben évek óta várnak jobb sorsra némely üzletek. Errefelé mintha minden hátrafelé haladna. Egyszer csak kiüresednek a boltok, ahol azelőtt bundát, órát, márkás fehérneműt vehettél, fotót rendelhettél vagy bankolhattál. Van, amelyiknek új lakója lett, s van, ahonnan az új bérlő is sürgősen kiköltözött. Végül lett, ami lett, a sétálóutca „tetején” két remek drogéria közé beékelve egy turkáló, amin még fanyalogni sem szabad, mert a Kossuth utcán lefelé meg a nagy boltüresség fogad.
