Mindig olyan erős impulzusok, energiák gyűltek össze Ladik Katalinban, hogy nem gondolkodott azon, provokatív-e, amit csinál. Így alakult át Alice című performansza is a péntek esti veszprémi előadásra a HÍD fesztivál keretében a belénk kódolt nőiség élveboncolásává.
Több mint fél évszázados életműve mutatja, azt teszi megtörténté, ami benne van, amit éppen érez. Míg az Alice korábbi változataiban az androgünt, az angyalokat állította középpontba a performanszairól, vizuális megnyilvánulásairól ismert költőnő, Ladik Katalin, addig most a létezés női dimenziójának a tanulmányozása ragadja el. Igazából egész költészete is erről szól, próbál megszabadulni a férfi-nő társadalmi szerepektől, próbálja letépni az emberi viszonyokban viselt álarcokat, szembenéz a tabukkal.
Az Alice kódországban című performansza egy idős nő botorkálásával kezdődik, aki beleütközik egy láthatatlan falba, amin valahogy mégiscsak átgyömöszöli magát szatyrostól, kalapostól, esernyőstől. A rá jellemző abszurd, szürreális fekete humor benne van már azonnal ebben az első jelenetben, amikor a nézők felé fordulva, kimerevített furcsa arccal verset szaval a vörös hajú kislányról és a körtéről. A költőnő verssorait kivetítőn olvashatjuk a színpad hátsó falán, ahogyan a többi idézetet, hangeffektust, fónikus költészet betűalapját, egyfajta kottáját is. A performer hangja a testével együtt felfedező útra indul tudatalatti világában, emlékeiben. Bár a cím Alice kódországban és mint az előadás utáni beszélgetésből kiderült, a színpad hátsó falán kivetített kódok valójában az elhangzó szöveget tartalmazzák, a néző mégis inkább a performer élő test és hangkódjait fogja, mert a vetített kódokhoz nincs leolvasója. A belénk kódolt nőiség leolvasó nélkül is működik.
Ladik Katalin fónikus költészetéből ismert, profin kidolgozott, a groteszkre nyitott hangján zenei műként kíséri végig az általa megszemélyesített nő mozdulatait, mozgását. A testben és az emlékekben elindult felfedezőút során visszaérünk a gyerekkorba, mélybúvár ösztönjátékba kezdünk az érzések felszínre hozásához, hol ironikusan, öniróniával, pillanatokra fájdalmasan. Az előadásnak van egy passzív szereplője, egy zsinóron húzott báb, a performer alteregója, maszkkal a szemén, levegő testéből kinyúló fóliafátyollal. Ezzel a bábbal interakcióban mintegy eksztatikus állapotban tépi le magáról a performer öregasszony gönceit, bontja ki a haját és változik át egyszerű, lelkes fiatal nővé saját érzéseitől, energiáitól, testétől szinte megittasulva. A performansz végén ennek a bábnak a műanyag fátylába belegabalyodva kezdi el egyre őrültebben kérdezgetni: mi a kőhíd? Az abszurd kérdés ebben a kontextusban mágikus zen-szóvá válik, valami hasadékot nyit meg, ahonnan másként lehet rálátni erre az egészre, ami nem más, mint a belénk kódolt nőiség. Innen visszafelé nézve egészen más fényben mutatkoznak meg szexualitás és szakralitás, ösztönök és tanult mozdulatok közötti összefüggések. Mintegy felveti a nézőnek a kérdést, hogyan lehet a traumákat túlélni, megtisztítani, felszabadítani magunkat? A kétség és a kiszolgáltatottság érzete itt lebeg felettünk.
A legnagyobb kortárs performer művészek egyikét láthattuk Veszprémben a Pannon Várszínház stúdiójában. Aki nem jött el, sajnálhatja.