A telefonban hallom, hogy a sírás kerülgeti. Úgy 12 éve beszéltünk, 15 éve láttuk egymást utoljára. Szerelemnek indult, legalábbis részemről. Később kiderült, csak eszköz voltam számára az akkori exe bosszantására.
Akkor úgy váltunk szét, hogy „maradjunk barátok”. Én vérig voltam sértve, ő visszatalált az exhez. Azokban az években én voltam minden becsapott, kidobott, megcsalt barátnő lelki szemetesládája.
Egy kávézóban találkozunk. Látszik rajta a kétségbeesés, és tudja, hogy én meghallgatom.
Semmit nem kell kérdeznem, már mondja is. Férjhez ment egy építési vállalkozó fiához, jó partinak indult. Csinos fiú, egyedüli örökös, izmos, jóképű, tele jó kapcsolatokkal. Kezdetben minden jól alakult, dőlt a pénz, évente kétszer nyaraltak, Korzika, Hawaii, Dél-Afrika, télen a francia Alpok, a coloradói Aspen, majd jöttek a gyerekek.
Egy idő után a fehérvári lakópark játszóterén összesúgtak a háta mögött, lassan lemorzsolódtak a „barátnők”, elfogytak a közös programok. Valamiért ciki lett vele mutatkozni. A nagy házban napközben egyedül, este gyerekzsivajban, mert a jólétet valakinek meg kell teremtenie.
Különben is, miért akkora baj, ha a ház ura hétvégén elmegy kicsit kiereszteni a gőzt a haverokkal? Igazán lehetne benne ennyi megértés, nem egyszerű munka az építőipar! Meg miért akkora gond, ha vasárnap kiugranak a meccsre, vagy csak úgy ökörködnek kicsit? Ő bármikor megteheti ugyanezt a barátnőivel! Nehogy már a két gyerek akkora akadály legyen! Micsoda? Hogy kicsit átvállalhatna belőle ő is? Mikor? Hiszen egész héten dolgozik! A nők mindig csak sírnak, sajnáltatják magukat, mert ugye azt senki nem gondolja komolyan, hogy munka abban a jólétben otthon ülni, amit ő kőkeményen a két kezével teremt meg?
Mindennap ezek a mondatok visszhangoznak a fülében. Esténként a tévé előtt alszik el a kényelmetlen kanapén, majd éjszaka elgémberedve ébred a bejárati ajtó nyitására. Ugrik, már melegíti is a ki tudja hányszor kihűlt vacsorát, de élete párja nem kér enni, zuhanyozni megy és lefekszik.
Ő kiveszi az ételt a mikróból, és bújik dolgos ura mellé az ágyba. Kis figyelmességet, szeretetet remélve dugja lábát párja paplanja alá, az meg csak annyit mordul:
– Ne már, fáradt vagyok, majd holnap! – és már horkol is.
Ő meg halkan, hogy fel ne ébressze a munkában megfáradt alfa hímet, kioson a fürdőszobába, leül a kád szélére és sír. Elkönyveli magában, ez a sorsa, ez a gazdagok sorsa. Lehetne rosszabb is. Telnek-múlnak az egyforma napok, érzi magán, hogy fásul, de a család békéje, látszatjóléte érdekében hallgat és tűr.
Egy nap rutinszerűen válogatja a ruhákat a szennyesből. A férje egyik sportzakója akad a kezébe. Zsebkendőt, papírpénzt keres a zakó zsebében, nem lenne jó, ha a mosógép áztatná szét. A belső zsebben egy számla lapul, egy ötcsillagos szálloda számlája, a férje és „becses neje” szerepel rajta. A papír szerint már tizenötször szálltak meg ott, wellness, masszázs, szolárium, minibár, reggeli a szobába. Életében egyszer sem járt ott, szédül, hányingere van. Le kell ülnie, görcsösen nyúl a telefonja után. Tudni akarja, mi ez. Aztán nagy levegőt vesz. Nem, mégsem, nem akar veszekedést, nem akar szembenézni semmivel.
Inkább felhív engem, és most itt ülünk egy kávézóban. Egy csinos nő kiégett tekintettel, tanácstalanul, tőlem vár valamiféle biztatást, segítséget. Mit is mondhatnék neki? Nem vagyok sem szakértő, sem pszichológus, csak egy expasi, aki egy évtizedig nem tudott róla semmit. Hogyan is szólhatnék bele az életébe?
Pedig szívesen mondtam volna neki, hogy szerintem azt kellene tisztába tennie magában, hogy ki is ő valójában, mi az, amit még vár az élettől. Hogyan, milyen álmokkal indult neki az életnek tizenéves kislányként: Elmondtam volna, hogy szerintem vannak nála sokkal zaklatottabb sorsú nők is. Az, hogy elhanyagolják, megcsalják, a nők 75 százalékával megtörténik, nem egyedi eset, nem is szokatlan. Talán annyiban jobb a helyzete, hogy legalább pénze van, ja meg nem bántják. Tudom, a lelki bántalmazás sokkal durvább, de kizárólag csakis rajta áll, hogy miként történik a jövőben. Akár el is felejtheti, hogy mit talált, és azt is, hogy ez milyen sebeket ejtett benne, és éldegélhetnek ugyanígy tovább, anyagi biztonságban. A testi, lelki boldogságot meg akár megkeresheti ő is máshol. Fiatal, csinos nő, szerintem nem lesz nehéz dolga. Vagy borítja a bilit, és újrakezd mindent a nulláról. Minden rajta áll. De ez milyen tanács lett volna? Semmilyen, ezért inkább csak megöleltem, és megígértettem vele, hogy ezután tartjuk a kapcsolatot, „maradunk barátok”.
