Kivándorlás, vegyes házasság, határon túli lét és még sok másféle élethelyzet hozhatja úgy, hogy felmerül bennünk a kérdés, milyen – és hány – nyelven beszéljen a gyerekünk. A döntés mindig a szülőké, akik lehetnek lusták, bizonytalanok, érzelmileg befolyásoltak, megfontoltan cselekvők, aggodalmaskodók vagy épp túlzón magabiztosak. Tőlük, az ő hozzáállásuktól függ, mit nyer vagy veszít a gyermek, mire felnő.
Személyes tapasztalatokkal és néhány gondolattal talán tudunk segíteni a kérdés eldöntésében, előrebocsátva, hogy szerintünk a többnyelvűség olyan előny és olyan kulturális többlet forrása, amitől nem szabad megfosztani senkit.
Sokan attól félnek, hogy a különböző nyelvek egyidejű használata megzavarja a gyerek értelmi és érzelmi fejlődését, romlik majd a koncentrációs képessége, alulteljesít az iskolában, ráadásul semelyik nyelven nem lesz képes hiba nélkül kifejezni magát (csak csöndesen kérdezem: na és?). Napvilágra kerültek olyan adatok, hogy az egynyelvűekkel összehasonlítva a kétnyelvű gyermekek körében ötször több a dadogók és háromszor több a diszlexiások száma. Ez bizonyára így igaz, de a dadogás és a diszlexia kialakulása általában számos körülmény „együttállásának” függvénye és ezért nem is törvényszerű, hogy bekövetkezzen.
Ott, ahol maga a társadalom is két- vagy többnyelvű, a gyerekek általában gond nélkül sajátítják el a különböző nyelveket. Az elszakított országrészekben élők már a játszótéren, totyogós korukban megismerkednek a szlovákkal, horváttal, szerbbel, románnal, ukránnal, orosszal. Baj ez? Nem. Baj, ha közben elfelejtik, nem használják a magyart? Igen! Baj, mert a nyelvvel együtt elveszik számukra a kultúra is. Kényelem, félelem, fenyegetettség, megfelelni, beolvadni akarás állhat a háttérben, amit aljas politikusi ambíciók szítanak a legprimitívebb emberi indulatokra alapozva. Pedig lehetne máshogyan is. Míg 2015-ben a Szlovákiához tartozó Csallóközben pár maroknyi magyar küzd a kétnyelvű feliratokért a nyilvános helyeken (üzletek, pályaudvarok, egészségügyi intézmények, helységnévtáblák stb.), addig a hivatalosan háromnyelvű (francia, flamand, német), de a lakosság által zömmel két nyelvet beszélő Belgiumban még a WC-papírra is két nyelven van ráírva, hogy WC-papír. Írországban a gael az ország hivatalos nyelve, az angol csak a második. Annak ellenére, hogy a gaelt az ország 4,6 millió lakosából csupán 1,6 millióan beszélik, míg az angolt gyakorlatilag mindenki használja. Szlovákia, Belgium és Írország egyaránt az Európai Unió tagállama, a különbség mégis fényévekben mérhető.
Sokan úgy vélik, a magyar egy fölösleges, hasznavehetetlen nyelv, hiszen magyarul csak a magyarok értenek. És flamandul? És gaelül? A földön jelenleg hat-nyolc ezer nyelvet beszélnek, de ezek fele a század végére kihal – jósolják az ezzel foglalkozó szakemberek, akik komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy az utókor számára dokumentálják ezeket és a velük együtt letűnő kultúrákat. Ezzel szemben nekünk semmi más dolgunk nincs, mint minél több „hasznos” nyelvet adni gyermekeinknek úgy, hogy közben az anyanyelvüket is megőrizzék, értsék és használják, mert csak így lesznek képesek gyönyörködni azokban a kulturális értékekben, amelyeket kizárólag a magyar nyelv közvetít.
Hogyan segítsük őket ebben? Talán úgy, mint Vera, aki egy afrikai országban él lassan harminc éve, miután feleségül ment a ’80-ban Veszprémben diplomázott, majd hazájába visszatért Roberthez. Gyermekeik az országukban hivatalos angolt beszélik, de értik és használják édesapjuk törzsi nyelvét, mellette tökéletesen beszélnek és kisebb hibákkal írnak is magyarul. A férjével együtt egyetemi tanárként dolgozó Vera nagyon sokat tett ezért, vitte, küldette ki a magyar nyelvű tankönyveket, a „különórákat” ő maga tartotta. A mesekönyveket, mondókákat, gyerekdalokat sem nélkülözték soha. Közös döntésük eredményeként a család nyelve Afrikában is a magyar, így legalább Robert sem felejti el. Kétévente járnak haza, egyetemista fiuknak különösen nagy öröm a nyári szünidő. Tagja az egyik magyarországi (!) hagyományőrző íjászklubnak, így nemcsak a rokonság, de barátok, sporttársak is várják az érkezését. Gazdagabbá teszi őket a kétnyelvűség? A válasz: igen.
A többnyelvűvé válás ugyancsak követendő példája a teljesen más kultúrkörben mozgó Renzo és Elvira családjáé. Az olasz apuka és magyar anyuka két kislányt nevel Brüsszelben. A 9 éves Giulia és a 11 éves Alicia három nyelven beszél úgy, hogy minden gond nélkül váltanak egyikről a másikra. Érdekes, hogy egymással franciául kommunikálnak, nyilván, mert ez az iskolai, azaz a gyereknyelv, meg persze a boltban, az utcán, a rendezvényeken is ezt hallják, használják. Az édesapjuk következetesen olaszul szól hozzájuk és neki olaszul felelnek, míg az anyukájuktól csak magyar szót hallanak és magyarul is válaszolnak neki. A húsvéti szünetet Rómában töltik az olasz nagyszülőknél, a karácsonyit Budapesten a magyaroknál. Brüsszelben a hétvégéken magyar iskolába járnak, ahol hivatásos pedagógus foglalkozik velük és írni is megtanulnak az anyanyelvükön. Mindemellett elkezdték már tanulni az angolt és persze vannak kötelező flamand nyelvóráik is a belga iskolában. Okosak, kedvesek, kiegyensúlyozottak, tehetségesek a rajzban, táncban, zenében is. Nem dadognak és nem diszlexiások. Gazdagabbá, magabiztosabbá teszi őket a többnyelvűség? Igen!
Hosszan tudnám sorolni még a jó példákat, de talán ez a kettő is elég, hogy elhiggyük, haszontalan nyelv nincs, csak lusta, önfeladó, nemtörődöm szülő. Rendkívül szomorú látni, ha az épp csak pár éve Londonba települt fiatal pár ott felcseperedő gyermeke nem érti meg az itthon maradt nagyszülők dédelgető szavait, ha a csallóközi rokongyerekek csak szlovákul posztolnak a Facebookon, ha az ’56-os amerikás magyarok tengeren túl született fiai és lányai árva kukkot sem beszélnek magyarul, ha az évtizedek óta Délkelet-Ázsiában élő, amúgy nagyon kedves és intelligens magyar asszony leszármazottjainak semmit nem jelent Magyarország, mert a nyelvét nem értik, így a kultúrájához sincs kötődésük.
Mennyi, de mennyi elveszett élmény, ismeret, tapasztalat, kihasználatlanul hagyott szellemi kapacitás, át nem élhető érzelem! Szegényebbé tesz az egynyelvűség? Igen. Végül ne felejtsük el, Teller Ede ezzel kapcsolatban azt vallotta, hogy a tudományos sikereit jelentős részben az anyanyelvének köszönheti, mert a magyar a leglogikusabb nyelv a világon, gyakran logikafejlesztő eszköznek bizonyul, és ha nem magyarnak születik, legfeljebb középszintű gimnáziumi tanár vált volna belőle.
