A halálról senki sem tud sokat mesélni (kivéve talán Nádas Pétert: Saját halál). A halált ugyanis nem éli túl senki, vagy legalábbis kevesen vannak, akik onnan visszajönnek. Így aztán fogalmunk sincs, igazából milyen lehet. Sötétségből jövünk és sötétségbe távozunk, közte vannak élményeink. Ennyi az életünk, mondják a filozófusok.
Gyerekkoromban nem a haláltól viszolyogtam, hanem az ótvar fekete lobogóktól, amelyekkel feldíszítették a házat, ahol halott volt, meg a ravataltól és a gyászhuszároktól, a halottaskocsitól, a fekete bóbitás lovaktól. A szürreális rituálétól, amelybe az objektív jelenséget becsomagolták. Nyilván így tartották méltónak vagy vigasztalónak, nekem meg éppen ettől volt félelmetes az egész. Aztán később, kamaszként fütyültem a halálra, mint mindenre. Amikor figyelmeztettek, vigyázzak magamra, az volt a válaszom, kit érdekel. Ki a francnak van kedve állandó rettegés árán sokáig élni? Most meg, hogy mégis, nem tudni hogyan, de eljutottam a hatvanig, kezdem megszokni ennek a különös valaminek a gondolatát, amit halálnak neveznek. Még erről is gondoskodik a természet, hogy szép lassan kivesszen az emberből az élni akarás szenvedélye.
Fotó: Miklós Zsuzsanna
Része az életnek az elmúlás, így szokás mondani, de akkor sem örül neki az ember, különösen, ha olyasvalakit veszít el, akit szeret, vagy ha úgy érzi, lenne még dolga a földön. Vigyázat, ha nem tudunk belenyugodni a halál gondolatába, kísértetté válik, torzképpé, vagy még annál is rosszabbá. Talán ezért is mormoljuk gyorsan, mielőtt bármi másra gondolhatnánk, amikor távozik valaki az élők sorából: Nyugodjon békében. Legyen neki könnyű a föld. Meg hasonlók. Valami középkori szerzetesnyelvbe kapaszkodunk. Istenbe, hitbe. Kapaszkodni kell, mert a halál eszünkbe juttatja gyengeségünket. A testi és lelki fájdalmat.
A halálban, úgy tűnik, a legrosszabb az a kínlódás, amely megelőzi. A betegség vagy a szerencsétlenség. Ha már muszáj, jó lenne görcsök és kínok nélkül, gyorsan. Szelíd halállal halni.
Fotó: Miklós Zsuzsanna
A misztikusok szeretik egybemosni a testet, szerelmet és a halált. Számukra ez a három voltaképpen egy. Mert a halál éppoly szemérmetlen (illetlen?) és éppoly ünnepélyes, mint a kéj. Az egyiptomiak meg a görögök a nemzés jelképeivel díszítették szarkofágjaikat, obszcén jelképekkel. Mindenesetre szórakoztatóbb ez a hozzáállás, mint számolgatni a hulló faleveleket az őszben és siratni az elveszett illúziókat.
A halállal való szembenézés tudatosabbá teszi az embert. Mi vagyunk az egyetlenek az élővilágban, akik szembesülni tudunk önnön létünkkel és létünk végességével – tanítanak bennünket a pszichológusok. A növények nem tudják, hogy vannak, legalábbis nincsenek úgy tudatában az életnek, mint az ember. És az állatok sem készülnek a halálra, bár állítólag megérzik. Mindegy, szóval a halál életünk fontos állomása, ebben megállapodhatunk. Ez az a mérföldkő, ahonnan nézve egész életünk értelmet nyer, vagy éppen ellenkezőleg, cseszhetjük, mert rádöbbenünk, hogy mennyire hiábavaló volt, üres vagy elhibázott.
Fotó: Miklós Zsuzsanna
Voltak korok, amikor direkt divat volt a beteges kinézet, például a romantika és a szecesszió idején. A szomorúság, sápadtság érdekessé varázsolta a beteget, kifinomulttá, érzékennyé tette, felmentette a polgári kötelezettségek alól. Így az ember visszavonulhatott a világtól, anélkül, hogy vállalnia kellett volna ennek a döntésnek a felelősségét. Erről szól A varázshegy. Korunkban ennek éppen az ellenkezőjét éljük, most már jó ideje az egészséges, szép, fiatal ember az eszményi, ilyenek szeretnénk lenni mindannyian és soha meg nem öregedni. Ezért bármilyen brutalitásra hajlandók vagyunk? Védekezőeszközként pirosra festjük a hajunkat hatvanévesen, kivasaltatjuk a ráncainkat és kék körmökkel kaparásszuk a felszínt, miközben megpróbálunk úrrá lenni a tudatunk fölött.
Miért foglalkozom a halállal? Mert ősz van, a temetőket járjuk, ahol egyre több szerettünk nyugszik. Meg azért sem tudom ejteni a témát, mert már megint kaptam egy Polcz Alaine-könyvet a születésnapomra. A Kit szerettem? Mit szerettem? harmadik kiadását. A tanatológus pszichológusnő férje, Mészöly Miklós halála után összegez, „most, hogy készülök a halálra, az életzárásra, sokkal jobban elfogadom, s ugyanakkor élni és nyitni is akarok” – fogalmaz. „Újból, még egyszer nyitni, mert annyira tudom szeretni az életet” – írja római csavargásai alkalmával. Naplójában részletesen megörökíti barátai, köztük Weöres Sándor haldoklását. Ő, a hospice mozgalom kezdeményezője, a haldoklók angyala tudta, hogy a halálhoz való emberi viszony legigazabb változata, a halál elviselésének legegészségesebb módja, ha lehet egyáltalán ilyent mondani: az, amely meg van tisztítva mindenféle fölösleges metaforától, díszítéstől. „Ott a boncteremben csodálkozva néztem Sanyikát. Egy idegen arc nézett vissza rám. Idegen volt. Nem simult ki, nem nemesedett meg. A legtöbb halott arcán szépséget, fényt látok. Azt mondták az orvosok, hogy ezt a mimikai izomzat ellazulása okozza. Mert hatszáz izom dolgozik az arcunkon, vagy még több. Akkor miért nem szép az öregek arca, amikor alusznak?” – kérdezi.
Azt is tőle tudom, hogy a kutatási eredmények szerint az utolsó percekben endorfin boldogsághormon önti el az agyat. Lám, a természet még ezt is elrendezi, hogy könnyebb legyen a testnek átlépni. Rá kell hagyni. Rá kell hagyni?
Fotó: Miklós Zsuzsanna
