Az élet szép. Összenézünk, mosolyogva. Nyertünk, megcsináltuk. Aki nem örül, nem magyar. Ez egyértelmű. Jön a mindent felülíró, elsöprő jelzés, igen, a sógoroknak annyi, csak a szájuk volt nagy. Lehet számolni, de felesleges, mert innen már csak egy hajszál a továbbjutás.
Megverjük Izlandot, lepacsizunk döntetlenre a portugálokkal és csoportelsőként irány a következő forduló. Ilyen egyszerű. Nem kell gondolkodni (az nem hazafias), csak el kell fogadni a tényt. Na, jó, számolgatni lehet, de csak magunkban, homlokráncolás nélkül. Csak az összenézés, hosszan tartó kézfogás (erős, magyaros), mint vezetőink is tették a VIP-páholyban a helyszínen. Nekik még a megkönnyebbülés is kiült az arcukra – igen, itt az igazolás, itt az igazság, az ellenzék földbe tiprása Felcsútért, az igazolás a stadionépítésekért…, ha még egy kisvasút is belefért volna valahova, tán egy brezsnyevi csók is elcsattan.
Hát nem merek nem összenézni, nem merek nem kacsintani, túl közeli, túl erős az élmény, még velünk élnek az istenek. Pedig nekem inkább az jut eszembe, hogy összeállt néhány tehetséges sportoló nagy pénzért, évi 300–500 milliós fizetésért, és legyőzte (bocs, megverte, földbe döngölte, elporolta) a szomszédos ország 1–2 milliárdos fizetésért rohangáló csapatát (a szőke-néger-osztrák focistákról most nem szeretnék vitát nyitni, meg aztán Conchita után kuss a hetero rasszistáknak), és mi cserébe elfelejtjük az éhbérért dolgozó ápolókat, a kivándorló, tehetséges fiatalokat, a munkanélküliséggel küzdő 50 felettieket, megbocsátással nézzük az egyébként is alkoholizmussal küzdők örömmámorban úszó vedelését, sőt, be is szállunk, hiszen az is kötelező. Tehát összenézünk velük is, koccintunk, tolunk egy százast a koldusoknak és boldogan hátradőlünk, mert kedd este óta az élet szép.
Barátosi András
