Az értelmiségnek az a dolga, mint Tücsök Tihamérnak, Pinokkió bölcs barátjának, hogy gondolkodjon és aztán beszéljen – egyszerűsítette a témát Umberto Eco, korunk legnagyobb gondolkodóinak egyike. Az író, esztéta, publicista, a bolognai egyetem szemiotikaprofesszora Alexandriában született 1932-ben. Tanítványai valóságos guruként tisztelték, bármikor és bármiről szólt is, szellemi izgalommal töltötte el olvasóit, hallgatóit, követőit. Ma hajnalban, 84 esztendős korában távozott közülünk.
Műveit milliók olvasták és olvassák, nincs értelme felsorolni őket, egyetlen kattintással mindent megtudhatunk róluk. Kevésbé ismertek azonban azok az alkalmi írásai, esszéi, publicisztikái, amelyek egy-egy politikai, társadalmi jelenség kapcsán születtek – ezek témabeli sokfélesége kimeríthetetlen szellemi táplálékul szolgál az utókor számára is. Aprólékosan körüljárt politikai, esztétikai és etikai kérdéseket feszeget, regényeiben is fel-felmerül az örök téma: az értelmiség évszázadokon keresztülívelő felelőssége. Hogy miként figyel, lát az értelmiség, miként gondolkodik, „…mi az, ami kielégítő módon megfelel az igazságról alkotott elképzelésünknek”?
Szerinte ezt a szerepet, társadalmi státusától függetlenül, bárki felvállalhatja, élete minden percében gyakorolhatja, elegendő, ha körülnéz, ha végiggondolja, észreveszi, észleli, hallja, látja, reagál a körülötte zajló eseményekre, történésekre. És amit mi, sajtósok tanulhattunk tőle: észleléseinket ne hagyjuk megpihenni, zsigerből, akár hirtelen érzelmektől indíttatva is reagálnunk kell az eseményekre.
A körülöttünk ma Európában zajló történések aktualizálják Eco korábbi, hellyel-közzel több évtizede rögzített gondolatait. Az értelmiségi szerep – boncolgatta sokszor – egyre nagyobb felelősséggel jár, ugyanis „a lojalitás erkölcsi, az igazság pedig elméleti kategória”, és éppen emiatt az „értelmiségi szerep járhat érzelmileg elviselhetetlen eredménnyel, mert olykor úgy kell megoldani egy problémát, hogy rámutatunk, nincs megoldás”.
Az értelmiségi feladata, hogy rohanó és kiszámíthatatlanul veszélyes mai valóságunkban kritizálja saját útitársait. Umberto Eco ezt tette.
