Hétfő délben Európa egy percre elnémul. Csupán egyetlen percre lesz azonban csend, aztán tovább zakatolnak a városok, a gyárak, az emberek, az országok, a természet. Dübörögnek a gondolataink, a félelmeink, mind közelebbről halljuk a világháború fülsiketítően pusztító zaját.
Néztem a párizsi tragédia utáni felvételeket, nem a félelmet láttam a rendőrök, a járókelők, a sérültek arcán, hanem a megmagyarázhatatlan történet értelmezhetetlenségének kifejezését. Arcukon a civilizált Európa vezetőinek zavart tanácstalansága tükröződött. Hol vannak azok, akikre az életünket, a jövőnket bíztuk, mit tettek, mit tesznek a biztonságunkért? Hol van az erő, a hatalom, az államok vezetőinek határozottsága, mi van a hírszerzéssel, hol vannak a biztonságpolitika nagyjai, a jövőbe látó államférfiak?
A valóság rákényszeríti az európai vezetőket arra, amivel már elkéstek. Még mindig tétováznak, de nincs más választásuk, csak az összefogás, különleges, talán mind ez idáig nem tapasztalt biztonsági intézkedések drákói szigorral történő bevezetése és végrehajtása. És bármilyen rosszul hangzik, bármennyire ódzkodnak tőle, már nincs más választásuk, mint a közös fegyveres erő megteremtése. Most már mindenáron. A fundamentalista muszlim és a nyugati civilizáció összetűzése elkerülhetetlen, a világháborút most már meg kell vívni.
