Most azért térek vissza a vasárnapi zárva tartásos gumicsontra, mert mind ez idáig a „magyar emberek sikere” volt, hogy megválaszthatták, mivel foglalkoznának vasárnap. Legalábbis egyeseknek úgy tűnt, másoknak nem.
Viszont mára már nem ennyire egyszerű a dolog. Mert majdnem szavaztunk róla – méghozzá jó későn. Mert megkérdezhettek volna minket egy évvel ezelőtt, mielőtt az Országgyűlés megszavazta volna a törvényt, megspóroltunk volna egy esztendőt a gumicsontozásból. A kigyúrt-kopaszos boltbezárós népszavazási bohózat is kiváló pillanat lett volna arra, hogy a törvényhozók magukba szálljanak. De nem. Mert a magyar családok „nem foszthatók meg a békés vasárnapjuktól”. Ám miután a háromigenes népszavazás szele megcsapta a törvényhozót, most már megfoszthatók. A gumicsont nem veszett el, csak átalakult: kormányunk észlelte a nép akaratát, drága és fölösleges lett volna a referendum, ami már nem is az, aminek látszott. Pedig már olyan jól megszoktuk a magyar vasárnapunkat.
