Ha a pofára esésben világbajnokságot rendeznének, jó esélyem lenne az aranyéremre, de megtanultam, hogy a tökéletesség hajhászása csak csalódásokat, boldogtalanságot és pusztulást hoz mindenkire. Ha szerencsés leszek és megérem a 80-at, akkor is elmondhatjuk, hogy az életem felénél járok. Hálás vagyok az életem minden kudarcáért, mert mára megtanultam, hogy a tökéletesség világa csupán illúzió.
Mondhatnám, hogy igazi lúzer vagyok. A tökéletesség világa a versenyen alapul. Hajszoljuk a pénzt, a pozíciókat, hírnevet, hatalmat akarunk gyakorolni önmagunk és mások felett, és mindezt erőszakkal tesszük. A cél érdekében erőszakot teszünk önmagunkon és a környezetünkön is. Mindenáron el akarjuk érni, eközben elvész mindaz, ami emberivé és egyedivé tesz minket. Az ember valódi énje – a tökéletesség álarca mögött – lassú sorvadásnak indul. Olyanná válunk, mint a magazinok címlapjai és fotói. Mesterkélten széppé és üressé. A látszatot fenntartani pedig napról napra nehezebb lesz, mert az idő ellenünk dolgozik. Az idő múlásával elveszítjük a frissességünket, öregszünk.
Már évek teltek el azóta, hogy elbuktam a „hogyan legyek nagykutya” versenyt, de megnyertem magamnak az életem. Az új-zélandi házam sem tökéletes, de van egy hely, amely az enyém, és amit az otthonomnak nevezhetek. Pedig az igazi hazám a földgömb másik felén van. Már sok mindent elveszítettem eddigi életemben. Két férjet, minden ingó es ingatlanvagyonomat Magyarországon, a családomat és a magyar barátaimat. Ma mégis már azt mondhatom, békében élek önmagammal, a betegségemmel, külsőmmel, életemmel.
A lehetőség, hogy jelmeztervező legyek, elúszott, mert szültem két gyermeket, és később a nincstelenség elől menekülve elhagytam a hazámat. Újrakezdtem egy idegen országban. Megtanultam a nyelvet, ami nem volt az enyém és az idegen szokásokat is. Aztán – a gazdasági folyamatok miatt – megint elveszítettem az állásomat. Az elmúlt nyolc évben hatszor voltam döntős egy nagy nemzetközi jelmezkészítő versenyen, de soha nem nyertem semmit. Bekönyvelhetnénk ezt is a sikertelenségeim listájára. Lehetnék akár nagyon boldogtalan és keserű, hogy az életem fele pofára esésekkel telt el, és sírhatnék is az összes hátralevő napomon, de nem teszem. Mert új hazámban otthont, barátokat és családot is találtam, valamint időt is kaptam arra, hogy a személyes tragédiáimból felépüljek, és boldog vagyok, mert lehetőséget kaptam új szakma elsajátítására. Az élet ajándék, ahhoz, hogy élvezni tudjuk a létünket, hátunk mögött kell hagynunk a tökéletesség világát.
A tanulás új utakat nyit a bennem tomboló kreativitásnak, gazdagabbá és sokoldalúbbá fog tenni. Hálás vagyok azért is, hogy egy lúzer vagyok a tökéletesség világában. Ha vesztes vagy, akkor végre önmagad lehetsz, van jogod a pofára eséshez és lehetsz akár tökéletlen is. A veszteségek árán megismered önmagadat, és a gyász időszakában észreveszed a környezeted és a világ azon szépségeit, amelyeket a tökéletesség után rohanók soha nem fognak meglátni és megtapasztalni.
Érdekes ország Új-Zéland, tele ellentmondásokkal. Ahogyan gondolataimba merülve sétáltam a tóparton, megláttam néhány öreg hajómodell-építőt. Élvezték az enyhe időt és sokunk örömére, kis hídon térdelve, vitorlásaikat irányítgatták a ragyogó tó vizén. Jó volt nézni az önfeledt játékukat, ahogyan újra gyerekekké váltak, feloldódtak a természetben és tevékenységükben. Nem zavarta őket a kíváncsiságom, és azzal sem törődtek, ki és mit gondolhat gyermeteg játékukról.
A csodaszarvas a tavaly díjazott jelmezem. A jelmezek bármiből készülhetnek a betontól az üvegszálon át a fáig. A döntőbe kerültem, díjaztak is, de pénz nem járt vele. A 27. évadját élő Word of Wearable Art rendezvényre a világ minden tájáról érkeznek alkotások, nehéz bejutni a válogatásba, a tervezői számok kilencezer körül alakulnak. Visszatérő magyar versenyző vagyok, számomra már évek óta ez az egyetlen platform, amellyel a színház világához kötődhetem. A tehetségemnek és sikereimnek köszönhetem, hogy Új-Zélandon letelepedési engedélyt kaptam. Szeptemberben a világversenyen ismét megmérkőzöm, behoztam néhány elemet a tavalyi alkotásomból, a helyieknek jobban „emészthető” formában, a festmény részén kombináltam a magyar és a maori népi mintákat. A versenyig tilos publikálni, sajnos nem küldhetem el, de ígérem, a verseny után a Kukac olvasói az elsők között fogják látni.
Sasvári Daniella
(Wanganui, New Zeeland)
