Időnként elgondolkodom azon, hogyan lehet, hogy miközben én szinte soha nem érek az eltervezett tennivalóim végére, pedig igazán rövidre mérem az éjszakai alvásidőt, másoknak mintha negyvennyolc, de inkább hetvenkét órából állna a nap. Ők azok, akik képesek többféle dolgot párhuzamosan művelni, ráadásul jól, és még csak el sem fáradnak bele. Sümegi Elemér ilyen ember.
Hegedűkészítőként ismertem meg, aztán kiderült, hogy hobbiból öreg kerékpárokat restaurál. Ennek a két dolognak köze nincs egymáshoz, legalábbis a felszínes megközelítés szerint. Mert ha jobban belegondolunk, finom, kényes szerkezet ám mindkettő, és nemcsak ügyes kéz, de szív és lélek is kell ahhoz, hogy a végén azzá váljanak, amivé lenniük kell. Na, de hogy jön ide a maratonfutás?!
A rövid választ a közelben lakó Aranka néninek adja reggelenként Lókúton, amikor hajnali ötkor nekilódul a Bakonynak.
– Elemér, de méééér’? – kérdezi az idős asszony újra meg újra értetlenül.
– Mert jó! – feleli ő vidáman, és eltűnik a ködben didergő fák között.
Ennél részletesebben nekem, a futást az iskolai tornaórák óta gyötrelemként megélőnek próbálta elmagyarázni, hogy a maratonfutás is egy olyan dolog, amihez lelkileg és mentálisan egyaránt meg kell érni. Az ő ideje 35 éves korára jött el, akkor futotta az első maratoni távját Badacsony és Füred között, az eddigi utolsót pedig Porto San Giorgióban, az olasz tengerparton.
Az új esztendő új kihívással várja őt. Szeretne ott lenni május 21-én Erfurtban, hogy teljesítse élete első ultramaratonját. A sportolóknak 72,7 kilométert kell megtenni nehéz terepviszonyok között, felfutni egy hegytetőre, majd végig a gerincen a célig. Menni fog, tudja biztosan, hiszen ahogy mondja, az ő élőhelye a Bakony, ahol tudatosan választja edzéseihez a legnehezebb utakat. Hétvégeken, de bármikor máskor is simán legyűr egy-egy félmaratonnyi távot, gyönyörködik a természetben és időnként eszébe jutnak a mexikói tarahumara indiánok, akik arról váltak ismertté, hogy ősi életformájuk a futás, és vadászat közben akár napi 150 kilométert is képesek megtenni minden különösebb fáradtság nélkül. A sokáig elszigetelten élő népcsoport tagjainak hite szerint minél gyorsabban és minél messzebbre futnak, annál közelebb kerülnek Istenhez. Érdekes, de Elemér egyik kedvenc filmjének, a Tűzszekereknek keresztény skót főhőse is hasonlóan érez, amikor ezt mondja: Nem tudom, hogy mi ad nekem erőt, de amikor futok, akkor érzem, hogy a Jóisten szeret engem.
Lassacskán hagyom magam meggyőzni, hogy futni tényleg jó lehet. Akkor is, ha fáj a láb, sajog a derék, mert úgy a harmincadik kilométer táján hatni kezdenek a mozgás során termelődő hormonok, az örömérzetet keltő dopamin, endorfin és szerotonin. A célba érkezés pedig maga a túlcsorduló boldogság, a győzelmi mámor mindenek felett.
Sümegi Elemér tehát biztos önmagában, igen, meg fogja csinálni május 21-én az erfurti ultramaratont! Szeretne hozzá támogatókat találni, mert legnagyobb vágya, hogy a családot is magával vihesse. Gyermekeit, akik 13, 15 és 17 évesek, példával neveli, nem véletlen, hogy futnak ők is, tehát ott (lenne) a helyük. Felesége pedig, a mindenben társ, miért épp ebből maradna ki? Kis költségvetéssel, saját kocsival, olcsó szálláshelyen tervezi az utazást. Eddig mindig közösségi ügyekért és jótékony célra gyűjtött adományokat, most először életében a saját projektjéhez keres szponzorokat. Ígérem, nyilvános örömkört futok a várnegyedben, ha sikerül neki!
(Korábbi írásunkat Sümegi Elemér hegedűkészítőről itt olvashatják.)
