„Csibe! Telefonom?! Hadd töltsem el az időt valahogy, míg a Kristóf alszik” – kiabál a pasas a babakocsit toló nő után az alsóörsi strandon. Én felpillantok a magazinomból, és látom, amint a pasi diadalittasan megkaparintja a mobilt a babakocsi egyik zsebéből, és azzal a lendülettel elvonul mobilozni. Kicsit később két vagány, 70 körüli hölgy telepedik le mellém a holland fiatalok által otthagyott nyugágyakra.
Nem vicc, a viber előnyeit taglalják, „fotókat lehet küldeni, meg üzengetni, de itt most gyenge a wifi” – sorolják profin, majd a hirtelen jött viharnál az öreg hölgyek az egyik meteorológiai szolgálat applikációját bámulják, és zsörtölődnek, hogy az internet szerint erről nem volt szó. Legalábbis nem most, hanem csak holnap. Mintha arra várnának, hogy most akkor tényleg nem eshet, mert nem ezt mondja a világháló.
Eszem ágában nincs álszentnek lenni egy csúcs laptoppal az ölemben (és két másikkal a lakás többi részén), okostelefonokkal a táskámban, meg mindenféle szuper kütyü és öt e-mail cím zsonglőreként. Imádom az internetet, hírfüggő vagyok, a google kitalálójának szerintem minimum Nobel-díj járna, reggel az az első, hogy megnézem az e-mailjeimet, és épp múlt héten emeltettem fel (ismét) az adatforgalmat a mobilomon.
De azért mégiscsak elgondolkodtató, hogy jó-e, ha mindig online vagyunk. Hogy kell-e mindig mindenről tudni. Hogy mennyire maradunk le éppen a valóságról, miközben a telefonunkat bambuljuk a buszon, strandon, vécén, baráti fröccsözésen. Hogy minden időpillanatban kell valamit lájkolni, megosztani, lefotózni, elküldeni, bejelentkezni, hangulatjelenteni. Hogy előbb kérdezzük meg a pincértől a wifi-jelszót, mint hogy elkérnénk az étlapot. Hogy az alapján választunk szállodát, van-e „free wifi”, és bosszankodunk, miért is nem a telefonról is navigálható légkondit vettük meg. Hogy applikáció követi a napi feladatainkat, az időjárást, az árfolyamot, a súlyunkat, az edzésen lefutott kilométereket és az elégetett kalóriákat, a menzeszt, a bankszámlaszámokat és a PIN-kódokat. Amennyire lenyűgöző, legalább annyira félelmetes az a „tudás”, amely az eszközeink birtokában van.
Egy biztos: nálam még vannak szent helyek. A strand és a kád is az. Az csak a könyveké. Ajánlom mindenkinek.
Kiss Nikolett
