Mostanában sokszor eszembe jut egy évekkel ezelőtti kép, amikor – mint a Pető Intézet főiskolai hallgatója – a Kútvölgyi úti épület harmadik emeleti folyosóján sétáltam. Egy 3–4 éves kislány jött velem szemben, lassan, bizonytalanul, mindkét kezében egy-egy háromlábú bottal. Mögötte a konduktora segítette, vigyázta a csöppség lépéseit. Eszembe jutott, hogy én is ezen a folyosón gyakoroltam az önálló járást.
Nyolcéves voltam, és épphogy elindultam segítség nélkül. Akkor fél óra alatt tettük meg Judit nénivel ezt az utat, amit ma kevesebb, mint fél perc alatt lefutok.
Azok közé a szerencsések közé tartozom, akik 2000 előtt jártak a Pető Intézetbe. Mozgássérültként azért tartom magam szerencsésnek, mert 11 év kutya kemény munkájával ugyan, de a szinte teljesen tehetetlen kisgyerekből egy meglehetősen önálló és önellátó embert faragtak belőlem, lehetővé téve, hogy egy főiskolai diplomát és egy felsőfokú szakképesítést is szerezzek. Hogyan érték el? Úgy, hogy nagyon következetesek voltak velem és soha nem hagytak lustálkodni. Amint elindultam önállóan, mindenhová egyedül kellett mennem. Egyedül kellett étkeznem, s nem zavart senkit, hogy eközben összekenem magam. Az étkezés végeztével átöltöztem: jobb esetben csak pólót cseréltem, rosszabban nadrágot is. Igaz, akkoriban még jutott pénz az intézeti ruhákra és azok mosására. Ma a gyerekek az otthonról hozott ruháikat viselik, amire vigyázni kell. Emiatt etetni kell őket, vagyis nem tanulnak meg egyedül enni és inni, így a finom mozgásaik nem fejlődnek. Ez kihat az írás megtanulására, innen pedig egyenes út vezet a tanulási zavarokhoz, ami lemaradást okozhat. Ha a lemaradás nagy, azt az iskolarendszerünk nem tudja korrigálni, elveszik a szakmához jutás esélye is, ami viszont a munkaerőpiacról való kiszorulást hordozza magában. Íme, az ördögi kör… A sérült ember így válik a társadalom terhére ahelyett, hogy a társadalom aktív tagja lenne.
Az első önálló lépések Anyával és Judit nénivel anyák napján, Zánkán
Abban az időben csak kéthetente és az iskolai szünetekre mehettünk haza, amit én nagyon nehezen viseltem, mert hiányzott a család. De ami mégis jó volt a „bennmaradásos” hétvégéken, hogy mindig csináltunk valami különlegeset vagy éppen hasznosat: sütöttünk, főztünk, gyakoroltuk az ágyazást, a ruhahajtogatást. Nehéz évek voltak, de megérte, mert esélyt kaptam arra, hogy megmaradt képességeimmel elinduljak egy átlagos élet felé. Nem volt más feladatom, mint az intézetben megtanult dolgokat átültetni a mindennapokba. Kellett ugyan egy kis fejtörés, de szépen lassan, lépésről lépésre kitapasztaltam, hogyan tudok egyedül közlekedni, gyalogosan vagy buszon, villamoson. Hogy mit és hogyan tudok átöltözés nélkül megenni és meginni. A gimnáziumi évek alatt megtanultam asztalnál kézzel írni, így a főiskolán már saját jegyzeteket is tudtam készíteni. Mivel arra neveltek, hogy amire képes vagyok, azt mindig csináljam önállóan, az intézetből kikerülve is így próbáltam élni. Reméltem, hogy a sok-sok erőfeszítés nem lesz hiábavaló: diplomásként majd el tudok helyezkedni, a hátrányaim ellenére is.
Már akkor a számítógép előtt
Annak, hogy ez mégsem így történt, több oka van. Reményeim szertefoszlásába a 2008-as gazdasági világválság is belejátszott, de a nagyobb gondot abban látom, hogy a rendszerváltás után elinduló társadalmi integrációs folyamatok 2010 után visszafejlődtek. A rendszerváltás előtt a sérültek a társadalomtól szinte teljesen elszigetelve, nagy intézetekben éltek. Nem illettek bele a szocialista munkásember ideájába. A fizikális falak pedig különféle sztereotípiáknak is utat engedtek. Tévhitek lengték be az ilyen intézetek környékét. 1990 tavaszán végre friss szelek kezdtek fújdogálni. Megjelentek az utcákon a kerekes székes vagy fehér bottal, vakvezető kutyával közlekedő sérült emberek. A társadalom lassan megismerte a vakvezető sávokat, a rámpákat, a hanggal jelző közlekedési lámpákat, a tévéközvetítések, majd más rendezvények megértését segítő jelelő embereket. Új szemléletmód jelent meg a sérülteket nevelő iskolákban is, ahol a továbbtanulás ösztönzése került előtérbe. A kétezres évek kezdetén egyre több sérült diák került szakképző vagy középiskolába, közülük sokan főiskolán vagy egyetemen tanultak tovább. Már csak egy nagy lépés maradt, a munka világába való bekapcsolódás feltételeinek megteremtése. Ez lett volna a közel húsz évig tartó társadalmi beilleszkedési folyamat csúcspontja.
Diplomaosztó
A 2010-ben hatalomra került kormány meghirdette a munka alapú társadalmat, mondván, hogy a munkaképes emberek dolgozzanak, ne járadékokból éljenek, hanem munkabérből, és ne „eltartottak” – értsd: a társadalom nyakán élősködők –, hanem „rendes”, adózó polgárok legyenek. A célkitűzés jó volt, de a módszer, amivel nekiláttak a megvalósításának, embertelen. A 2012-ben újrafogalmazott felülvizsgálati rendszer ugyanis kétségbe ejti, megalázza és ellehetetleníti az amúgy sem könnyű sorsú fogyatékkal élőket, rokkantakat. Az 1996-os fogyatékossági törvény pedig nemcsak ősrégi és elavult, hanem szabályozás helyett csupán irányokat szab, amiket mostanra már nem tart be senki.
Ma, amikor munkahelyek ezrei szűnnek meg, még egy egészséges ember is alig tud elhelyezkedni, nemhogy egy sérült. Ráadásul a mi foglalkoztatásunk egy kis rugalmasságot is követelne. A sérültek többsége nem tud teljes munkaidőben dolgozni, mert egészségi állapota ezt nem teszi lehetővé. Számomra például a napi négyórás távmunka lenne ideális, amit otthonról, számítógépen végezhetnék. Az állapotom miatt hamar elfáradok, de egy projektmunkában – ahol nem a munkaórák száma, hanem a munka minősége számít – felvenném a versenyt bármelyik projektmenedzserrel. Sorstársaim többsége is így van ezzel, csak nem kapnak rá lehetőséget, mert Magyarországon nincsenek meg a valódi, külföldön már jól bevált, s nem csak sérültek számára biztosított távmunka feltételei.
Táborban Egerszalókon
Nem igaz az üzenet, hogy a sérültek lusták, csak nincsenek kialakítva a megfelelő körülmények az értelmes foglalkoztatásukra. S amíg ez a helyzet nem változik, nem az adófizetők száma fog emelkedni, hanem a kétségbeesett, kilátástalan helyzetbe hozott munkanélkülieké. Mi, sérültek, szeretnénk dolgozni, szeretnénk adófizetők lenni, mert akkor nem kellene (alaptalanul) szégyenkeznünk. A saját jövedelem azt is jelentené, hogy hitelképesek lennénk a bankoknál, fel tudnánk venni azt a kb. 1,5–2 millió forintot, ami egy lakóotthon belépési díja, és a hitel törlesztése mellett talán még a 90–100 ezer forintos térítési díjat is ki tudnánk fizetni. Ma a bankok rokkantsági járadékra és/vagy fogyatékos támogatásra nem adnak hitelt, ezek ugyanis nem számítanak jövedelemnek. Én például – mivel születésem óta mozgáskorlátozott vagyok –, csak ebben a két járadékban részesülök. Még ha a szüleim elő is tudnák teremteni (de nem tudják!) a lakóotthoni belépési díjat, az összesen 57 906 forintnyi járadékból nem tudnám kifizetni a havi ellátási összeget. A kör bezárult. A helyzetünket tovább rontja, hogy nem épülnek új lakóotthonok, a régiek telt házzal működnek, így az újabb jelentkezők várólistára kerülnek. A bekerülésig évek telhetnek el.
A Pető Intézet nyilvánosságra került finanszírozási gondjai csak a jéghegy csúcsát jelentik
A másik nagy baj a gyógypedagógiai intézmények szisztematikus – és szerintem tudatos – ellehetetlenítése. A Pető Intézet nyilvánosságra került finanszírozási gondjai csak a jéghegy csúcsát jelentik. Azóta olvashattuk a Vakok Intézete igazgatójának kétségbeesett nyílt levelét az államtitkár asszonyhoz, mely szerint olyan rossz anyagi helyzetben vannak, hogy nem mernek, nem tudnak felelősséget vállalni a gyermekekért. A jó pedagógus nem szakmát gyakorol, hanem hivatást űz. A gyógypedagógus és a más sérült gyermekeket nevelő szakember ennél is jóval többet tesz. Sok esetben szülői szerepet is ellát, például mesét olvas, vigasztal és a reményt is neki kell a gyermekekben tartani, főleg, ha bentlakásos intézményről van szó. Ehhez nagyon erős lélekre és nyugodt munkahelyi légkörre van szükségük. Ha politikai érdekek veszélyeztetik a munkahelyük biztonságát, ha létbizonytalanság fenyegeti őket, ezek a tényezők – akár ki van mondva, akár nincs –, negatívan hatnak rájuk és a munkájuk minőségére is. Magyarországon ma sokan féltik az állásukat. Pedig oda, ahol gyermekek jövője és boldogulása a tét, ennek a félelemnek még az árnyékát sem lenne szabad beengedni.
Mégis ott van már, mindennap, mindenütt.
Üveges Katalin
