A kommunikáció legősibb és legfontosabb közege a szag, a szaglászás pedig többrendeltetésű kémiai érzékelés: az állatvilágban az egyedek szaglás útján különböztetik meg egymást, de az illatok egyes organizmusok emocionális állapotáról is tanúskodnak. Különösképpen párzás idején. Az ember szaglóérzékének valamikor sokkal fontosabb szerepe volt, mint ma.
A szaglásnak olyan funkciói voltak, amelyek ma már elvesztek. Kultúránk nemcsak elhanyagolja a szaglás jelentőségét, de legtöbbször még el is nyomja, noha ismeretes, hogy a szaglás sokkal mélyebb emlékeket ébreszt, mint a látás vagy a hallás. Minden kultúrában más-más jelentőséget tanúsítanak a szaglásnak. A szakemberek szerint az amerikai ember szaglószerve, rendszeres használata szempontjából, „kulturálisan” fejletlennek minősíthető.
A szagtalanítószerek használata következtében az amerikai nagyvárosok nyilvános helyein, a világ egyetlen részén sem tapasztalható szaglási tompaság és uniformizálódás tapasztalható. Az amerikai ember csaknem szagtalan, a kellemes illatoktól is mentes közegben mozog, és ezért élete szürkébb és kevésbé változatos. Legalábbis ezt állítják a kérdés jó ismerői.
Nem úgy Keleten! Ismeretes, hogy a mediterrán országok lakói erős illatszereket használnak, az amerikai, de sok európai ember számára ezek szinte elviselhetetlenek. Valósággal fojtogatják őket a nehéz illatok. Európa északi országainak lakói is hasonlóan érzik magukat a mediterrán szagáradatban. Ugyanakkor az arab világban a szagoknak rendkívül nagy jelentőségük van, megtörténik ma is, hogy az arab házasságközvetítő engedélyt kér arra, hogy megszagolhassa a leendő menyasszonyt! Persze nem esztétikai okokból szaglássza, hanem azért, mert az arab ember még képes arra, hogy a szagokból a másik ember jellemére és a hangulatára is következtessen. Az arabok állítólag megérzik az ingerültség vagy az elégedetlenség illatát is. Számunkra roppant szokatlan, hogy az arab világban az emberek valósággal egymás szájába beszélnek, egymásra lehelve tapasztalgatják a másik fél hangulatát, míg bennünket, európaiakat arra tanítottak, hogy ne leheljünk másokra, és mi már akkor is kényelmetlenül érezzük magunkat, amikor kénytelenek vagyunk elviselni a másik ember kigőzölgését, mert túl közel kerültünk hozzá.
Nyilvános helyen, közlekedési eszközökön tapasztalhatjuk, mennyire nehezen viseljük el mások szagát, illatát, sokszor ez olyannyira kellemetlen tud lenni, hogy beszélgetés közben dekoncentrálja az embert. Nem tudunk figyelni, mert meg kell birkóznunk a rendkívül intenzív érzelmi behatásokkal, amelyeket egy agresszív illat okozhat.
Hogy mi a kellemes és mi a kellemetlen szag, ezt egy-egy társadalom szabja meg magának. A civilizált világ egy rendkívül fontos kommunikációs csatornát vesztett el azzal, hogy szinte sterilizálta maga körül a világot. Kontinensünk északi országaiban a városoknak csaknem azonos az illatuk, míg például a mediterránon minden falunak, településnek más-más szaga van.
Érezni a tenger sós, a cédrusok zöld és fanyar illatát, a halpiac rothadó, édeskés bűzét, a grillsütők felől terjengő ínycsiklandó illatokat, az esti szélben a parton száradó algák jellegzetes és intenzív szagát és a tikkasztó hőségben a napon száradó illatos növényzet kipárolgását.
A faluban is minden háznak más a szaga, olajbogyó nehéz, szárított füge fanyar, a virágméz édes vagy a levendula páratlanul finom illata, estefelé kecskeszag terjeng, netán frissen mosott ruha, bontott baromfi, hal vagy főtt zöldségek szagát érezhetjük.
Mi sem panaszkodhatunk nagyon, hiszen Budapestnek is megvan a jellegzetes szmog- és benzinszaga és a földalattinak is van – fém, a por, kolaj és az emberi szagok keverékéből született – metrószaga. És a magyar állomásoknak is mindenütt ugyanolyan szaga van: osztrák-magyar állomásszaga. Van illata az alföldi falvaknak, reggelenként amikor a pékségből kenyérillat árad vagy esténként amikor a tehenek hazafelé ballagnak a rétről és a lankadt nyári tájat trágyaszag hatja át.
A bakonyi falvaknak van szaguk, amikor friss harmattól illatozik a táj és veszett szelek hoznak kemény és havas illatokat északról. Szóval nem panaszkodhatunk, hogy a pszichológusok által legfontosabb érzékszervünknek minősített orrunk elől elzártuk a „kommunikációs” csatornákat.
Ha a magyar településeken, városokban sétálunk, az orrunk tájékoztat arról, mi történik a környéken, működik-e a presszó, közeledünk-e a fűszerüzlethez, elszállították-e pénteken idejében a szemetet és kinyitott-e már a fodrász. Ezek az illatok az életkedvünket fokozzák, emlékeket ébresztenek, ízt adnak mindennapjainknak. Mint ahogyan emlékezünk egy életen át arra, milyen illatú is volt édesanyánk haja, dolgos apánk munkaruhája, régi otthonunkban a konyha, a dohos pince és a nagymama birsalmaszagú szobája, nagy szerelmünk forró testének izgató párolgása. S úgy emlékezünk az egykori légyottjaink illataira, akár kisgyermekünk pelenkaszagára.
