Miért nekünk kell hidat lezárni, miért nekünk kell harcolni a tisztességes bérekért és munkakörülményekért? Azért, mert a Magyar Egészségügyi Dolgozói Kamara és a Cser Ágnes vezette EDDSZ (Szociális és Egészségügyi Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezete) képviselői csak ülnek az asztalaiknál, és azt mondják, teljesen fölösleges, amit mi csinálunk. Ők a kormány kiszolgálói – mondta Sándor Mária.
A fekete ruhás nővér a napokban adott portálunknak interjút Veszprémben, ahová Kész Zoltán független országgyűlési képviselő meghívására érkezett.
– Az elmúlt egy évben sok új szerveződés kezdte el kongatni a vészharangot a betegellátásban tapasztalható súlyos problémák miatt. Nem kellene összefogniuk?
– Az 1001 orvos hálapénz nélkül mozgalom (akik mostanra már 2800-an vannak!), a ReSzaSz (Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezete) és a többi csoportosulás mind ugyanazért jött létre, amiért mi is: nincs a szakmának hiteles érdekképviselete! A mi reményünk kezdettől az volt, hogy szólaljanak meg az orvosok, adják ők az arcukat, hiszen nekik magasabb a végzettségük, több a lehetőségük, ők bármikor azt mondhatják, elég volt, elmentem!
– Együttműködnek velük?
– Teljes mértékben. Dr. Dénes Tamással, a Magyar Rezidens Szövetség elnökével különösen jó a kapcsolatunk, de a többiekkel is. Az 1001 orvos között nagyon sok a fiatal, akik ebben az országban akarnak dolgozni, élni, szeretnék itt alkalmazni a szaktudásukat és nem elmenni külföldre, amit egyébként bármelyik pillanatban megtehetnének. Bennük óriási erő van. Egy nővérnek, főleg az én korosztályomba tartozóknak, gyakran hiányzik a szükséges nyelvtudása, de azért közülünk is sokan útnak indulnak, mert nincs más választásuk.
– A statisztikák szerint évente ötszázan…
– Szerintem sokkal többen. Naponta négy nővér és három orvos hagyja el az országot!
– Meddig tart az ön személyes szerepvállalása? Mikor fogja úgy érezni, hogy célt ért, hogy az önként vállalt küldetését teljesítette?
– Én a kolléganőimért és a legkisebbekért, a háttérszemélyzet névtelenjeiért indultam el. Az egészségügyben teammunka van, a sterilizáló asszisztens vagy a műtőssegéd szerepe a maga posztján ugyanolyan fontos, mint a legjobban képzett sebészorvosé. Mert ha a sterilizálóban a kolléga nem úgy rakja össze a tálcát, hogy amikor a sebész kibontja, minden rajta legyen, az elég nagy galibát okoz. Azt szokták mondani, ezek csupán betanított munkák, bárki képes megtanulni. De ez nem igaz, mert a jó és megbízható kiszolgálószemélyzet azt is pontosan tudja, mi miért van és milyen célt szolgál. Mégis, ezek az emberek a minimálbért keresik. Akkor fogom azt érezni, hogy itt megállhatunk, ha a méltó bért, amit kérünk, az ötvenszázalékos alapbéremelést sikerül kiharcolni. Amíg ez nem teljesül, addig nem lehet megállítani a nővérelvándorlást, addig nem tudjuk a kolléganőket visszahozni a pályára, addig nincsenek biztonságban a betegek.
– És utána? Vissza a betegágyakhoz?
– Sajnos ez nem ennyire egyszerű… Én ugyanis kizártam magam a magyar egészségügyből, mert nem vagyok hajlandó kamarai tagságot fizetni. Ha ma valaki be szeretne lépni egy kórházba dolgozni, minden más előtt a kötelező kamarai tagságot íratják alá vele. A kamara nálunk olyan, mint a pedagógusoknál a Klik. Arra van, hogy szabályokat hozzon, de a szabályok csak a dolgozóra vonatkoznak, a feltételeket a kamara nem biztosítja hozzá. Ez egy olyan hatalom, amely a hatalmával nem él, hanem visszaél. A kamarai vezetők ülnek a kórházak ápolási vezetői posztjain is. Nem képviselik a nővérek érdekeit, hagyják, hogy a túlórák halmozódjanak, és nem szólalnak meg. Engedik a havi 240–260 órát, a kevesebb embert és több munkát.
– Nem fél?
– Nincs mitől félnem, mert nincs már mit veszítenem, miután az egészségügyben munkát nem vállalhatok. Amíg benne voltam, mindig azt mondtam, nem érdekel, hogy velem mi történik, de azt nem hagyhatom, hogy azokat az embereket, akik az életüket teszik fel a betegeikért, semmibe vegyék. Ők sokkal többet érdemelnek annál, hogy másod- meg harmadállással legyenek kénytelenek megkeresni azt a pénzt, ami az életben maradáshoz kell!
– Mindig elmondja, hogy számítanak a civilekre, legutóbbi megmozdulásukkal pedig a pedagógusokhoz csatlakoztak.
– Az emberek között járva, az utcán, a boltban azt tapasztalom, hogy a civil társadalom ért bennünket. Tudják, hogy ez nem egy szimpla bérharc, hiszen látják, hogy kevesen vagyunk, és emiatt nem tudjuk rendesen elvégezni a munkánkat. Elhiszik, hogy mindenekelőtt a tisztességes, emberséges betegellátásért harcolunk, mert amikor egy nővér átveszi a szolgálatot, és az első gondolata az, hogy mit ne csináljon meg, mert nem fér bele az idejébe, na, az nagyon nagy baj. A Magyarország a Magyar Egészségügyért Civil Társaság azért jött létre, hogy az emberek maguk álljanak föl és álljanak ki az egészségügyért. A múlt év végén pedig az Emmi mostohagyermekei néven akciószövetséget hoztunk létre a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetével és az Autonóm Területi Szakszervezettel, amihez azóta már mások is csatlakoztak.
– Jelenleg miből él?
– A szociális szférában dolgozom idősek mellett, ott nem kell kamarai tagságot fizetni. Mellette takarítok, kórházi nővérként is ez volt a másodállásom.
– Tulajdonképpen kicsoda Sándor Mária? Honnan jött és hová tart?
– Tavaly ősszel egy reggeli tévéműsorban jelentettem be, hogy visszaadom a képesítésemet, mert nem vagyok hajlandó egy olyan kormányt szolgálni, amelyik kihúzza az emberek alól az egészségügyet. Nem sokkal ez után, amikor a társaimmal a névnapomat ünnepeltük, Kiss László elnök úrtól, a Független Egészségügyi Szakszervezet volt vezetőjétől kaptam egy kis figurát. Attól a Kiss Lászlótól, aki kiállt értem, majd fölállt miattam és velem együtt távozott a FESZ-ből, az életművét áldozva be az ügyért. Azóta új szakszervezetet alakított, az 5.12-t, és a civil társaságunknak is tagja. Nos, ez a kis figura egy zászlót tart a kezében, és a zászlóra az van írva: Ápolónő voltam, vagyok és maradok. Úgyhogy szeretnék minél előbb visszamenni az inkubátoraim mellé.
