Tragikus eredményekkel zárult a 2012-es PISA-felmérés a magyar diákok digitális szövegértése terén: a vizsgált harmincnégy ország közül a 29., Európán belül pedig az utolsó helyen végeztek.
Somody Beáta rajztanárnő megállapította, hogy a diákjainak mire lenne szükségük, és közösen megteremtették
Tapsviharral köszönték meg, illetve bizonyították a „nyócker” tizenévesei tanáruk, Somody Beáta prezentációját a Pesti Vigadóban aznap, amikor a legutóbbi PISA-jelentés eredményei a magyar sajtóban szörnyülködések közepette megjelentek. A diákok egy olyan – Lakatos Menyhért nevét viselő – általános iskola és gimnázium tanulói, ahová jóformán csak romák járnak. Somody Beáta rajztanár arról beszélt a művészeti nevelést napirendjére tűző kétnapos konferencián, miképp formáltak otthont maguknak rémes állapotban lévő osztálytermükből, és ez a kreatív művészi tevékenység hogyan teremtette meg számukra az értelmes, közös munka távlatait abban az oktatási intézményben, amelynek pedagógusai amúgy egymásnak adják a kilincset. A gyerekek a Magyar Művészeti Akadémia prominens tagjainak háta mögött drukkoltak a lelkes rajztanárnak, akinek prezentációját hangos, hosszú taps követte, amelybe az akadémikusok is bekapcsolódtak. Ennek eredményeként az elnök, Fekete György azonnal kétszázezer forintot ajánlott fel a projekt folytatására – saját zsebéből. „A Vigadó falai között pedig tiszteletét tette a magyar valóság, és alaposan meglepte meghívóit” – számolt be az eseményről a Népszabadság.
Hogy kerül akkor a csizma az asztalra?
Adott a magyar közoktatás, amelynek lényege, hogy a gyereket igazítják az iskolához, míg a sikeres országok példája azt mutatja, hogy nem a gyerekeknek kell alkalmazkodniuk az iskolához, hanem fordítva: olyan oktatási rendszert kell kialakítani, amelyben minden tanuló azt kapja az iskolától, amire az optimális fejlődéséhez speciálisan neki szüksége van. Példának okáért pedig jött Somody tanárnő, megállapította, hogy a diákjainak mire lenne szükségük, és közösen megteremtették, már amit maguktól tudtak. Ez pedig egyszerűen működött: hatott a fiatalokra, örömmel álltak neki a tanulásnak.
Megbukott a pedagógus-életpályamodell
Tegyük a szívünkre a kezünket: hány olyan pedagógust ismerünk, akinek a gyerek a legfontosabb? Aki képes a ráerőltetett egyentananyag helyett diákjai tudásszomját felkelteni, aki személyiségük formálását tekinti feladatának és nem vasfegyelmet kényszerít rájuk? Bármilyen fájdalmas, de ki kell mondani: többen vannak azok, akik nem képesek használható tudást közvetíteni. Igazságtalan lenne ezért csak őket hibáztatni. A pedagóguspályán a legerősebb a kontraszelekció, a folyamatos reformok bizonytalanná tették a többséget, a korszerű munkához hiányoznak az elemi feltételek. A pedagógus-életpályamodell pedig nem tette vonzóvá a szakmát, kétséges az utánpótlás, a végzettek közül a legjobbak mennek elsőként külföldre.
Somody Beáta esetében nem milliárdokra volt szükség, noha tudjuk, hogy jó néhány azonnal elkelne, de a kormányok nemhogy nem teszik bele az oktatásba a szükséges pénzt, de még szivattyúzzák is ki belőle. Nem áll módunkban számszerűleg bizonyítani, melyik kormány mikor mennyit, mert az az állampolgár, a szülő számára szinte követhetetlen jogcímeken történik. Magyarországon a családi háttér kiemelkedő befolyást gyakorol a tanulmányi eredményekre, minden más európai országnál nagyobbak nálunk az iskolák közötti teljesítménykülönbségek. Vagyis a hátrányos helyzetű tanulók a közoktatás alacsony hátránykompenzációs képessége és erős szelektivitása miatt sokkal rosszabb teljesítményt nyújtanak a világ más országaihoz képest. Egyesek szerint ebből az összefüggésből kiindulva a 2008-ban kirobbant gazdasági világválságot is a magyar PISA-mutatókat rontó tényezők közé kell sorolni, hiszen ennek hatására hazánkban jelentős mértékben nőtt a hátrányos helyzetű tanulók aránya.
Elhúz a vonat, és akkor nézhetünk
Most még a megbotránkozásnál, a siránkozásnál tartunk, de ki kérdezi meg, hogy az elmúlt másfél évtized oktatáspolitikai koncepciói mennyire támaszkodtak a PISA-felmérések adataira és a belőlük levonható következtetésekre? Miért nem készült a vizsgálatok után összehangolt, hosszú távú koncepció? Miért mutogat mindenki a másikra, ahelyett, hogy a saját felelősségét elemezné? A tények mutatják, már most elkéstünk, sőt, további teljesítményromlás várható, s akkor csak fájó szívvel nézhetünk az elhúzó vonat után.
Kezdjük magunkkal, szülőkkel, hiszen mi vagyunk a legtöbben: nem reprezentatív a kutatás, de a mintegy félszáz szülőnek feltett kérdéseimre ugyanolyan tragikusak voltak a válaszok, mint a diákoké. Egyetlen megkérdezett sem tudta, mi is az a PISA-felmérés.
[stextbox id=”grey”]A fejlett ipari országokat tömörítő szervezet, az OECD által indított PISA – Program for International Student Assessment – vizsgálatsorozatban háromévente mérik fel a 15 éves tanulók tudását, mert ők azok, akik még iskolaköteles korban vannak, de már közelednek a felsőoktatásba való belépés és a munkavállalás felé. A tesztek alapján a diákok képességpontokat kapnak, és ezek összesítésével számítják ki az egyes országok eredményeit.[/stextbox]
Ez egyszerű, megjegyeztük. De a neheze most jön, vagyis a gyakorlati hasznának a megvalósítása: az OECD ezzel a programmal az egyes országok gazdasági fejlődését kívánja elősegíteni. A fő célkitűzés az, hogy a munkaerő-kínálat színvonala mindenhol emelkedjék. A PISA ennek eléréséhez nyújt adatokat. Kimutatták, hogy ha egy évvel megnövelik a teljes népesség iskolázottságát, az nagyjából két százalékot ad hozzá a gazdasági növekedés üteméhez. Azt viszont az egyes országok szakértőinek kell meghatározniuk, mennyi pénzből és miképp valósítható meg.
Földvári Éva
