Nem csupán azért volt rendhagyó Navracsics Tibor és Márfi Gyula veszprémi érsek minapi rendezvénye (?) az európai identitásról, mert a téma és a helyszín egyszerre volt világi és egyházi. Az Európai Bizottság tagja és az érsek atya szaléziánumi találkozása leginkább csendes monologizálás volt, mintsem párbeszéd. A kiváló előadói képességgel bíró partnerek mondandóját figyelő közönségnek nyilván feltűnt, hogy mindketten megrekedtek a napi politizálás szintjén.
A téma lehetett volna akár unalmas is, de nem volt az. Koppánytól és Szent Istvántól, Krisztus születésétől a Római Birodalom romjain, a kereszténység és a felvilágosodás tanulságain keresztül jutottunk el a két világháborúig, amelynek „fészke és színtere volt Európa”, s amelynek gazdasági, kulturális és demográfiai következményeiből a mai napig nem épült fel teljesen – indította a kérdéskört Navracsics. Leszögezte, egyetlen módja a helyzet orvoslásának, ha a nemzetállamok nacionalizmusát sikerül úgy lokalizálni, hogy felülkerekedhessék az unió birodalmi identitása. A politizálás bizonyos szintje a nemzeti identitáshoz kötődik, de van egy racionális, funkcionális, jóléti része, amely a számok nyelvén beszél, ezt a politizálást lehet európai szintre emelni. Az európai integráció nagy gondolata vagy nagy tévedése – ki hogyan értelmezi, mondta Navracsics – az volt, hogy a jóléti funkciókat (energia, gazdaság, egységes piac) szabályozzák, de életünk alapvető viszonyait nem, azt vélelmezvén, hogy nem kell foglalkozni az uniós identitással, majd a nemzetállamok megoldják.
Az integráció nagy álma volt, hogy a föderáció nagyságban és erőben talán felveheti a versenyt az Egyesült Államokkal. Jelenleg azonban EU-ra a gazdasági válság belső és a migrációs hullám külső nyomása nehezedik – most ezzel kell számolni.
Történelemóra
Navracsics aprólékos pontossággal, lépésről lépésre vezette le a történelem- és földrajzórát, jutott idő és gondolat közös európai életünk szinte minden tényezőjére, államára, politikai és gazdasági megmozdulására, az integráció fonákságaira, politikai felelősségre, demokráciára és a kereszténység hagyományaira. Részletekben gazdag előadásnak voltunk fültanúi arról, hogyan is múlt el – a még nagyon is tolerálható – bevándorlások és vendégmunkások ideje, akik többnyire keresztények voltak, és kitért a fenyegető demográfiai válságra. Robert Schuman kereszténydemokrata politikust, az unió alapítóinak egyikét idézte: Európában még az ateisták is keresztények. És hozzáfűzte, Európa politikai, vallási és kulturális válaszvonalhoz érkezett.
Mars-lakók
A téma így lassan Márfi érsek „szakterülete” felé terelődött. Furcsa képzettársítással érzékeltette társadalmunk fonákságait: mit látna, mit érzékelhetne és mit kérdezne egy Mars-lakó, ha netán betoppanna világunkba? Miután a marsi látogató elcsodálkozna azon, hogy mi 2016-ot írunk, a muszlimok pedig 622-től számítják az időt, Izraelben is másként számozzák az éveket, a kínai időszámítás pedig még régebbi, mint a héber. Nehezen értené, hogy az eltérő időszámítás különféle mítoszokból ered. Miért ünnep nálunk a vasárnap, miért a szombat a zsidóknál és a péntek a muszlimoknál? A hallgatók derültségére oroszul is elmondta, miként szólna, ha Leonyid Brezsnyev vagy Nyikita Hruscsov a központi pártbizottság tagjait vasárnap (voszkreszenje = feltámadás napja) a Vörös térre invitálták volna.
Mars-lakónk rácsodálkozhatna a kereszténység kulturális örökségére szerte Európában, mert amit látna, azt keresztények építették, festették, faragták, és ha elmélyedne az európai jog nyelvében, olyan fogalmakra bukkanna, mint például a szabadság, egyenlőség, testvériség, amelyek ugyancsak Európa vívmányai. Hasztalan keresné az egyenlőséget vagy a szabadságot a Közel-Keleten vagy Indiában, ahol kasztrendszer működik, netán Kínában vagy Japánban, ahol csak a feltétel nélküli engedelmesség érvényesül. „A személyiségi jogok, emberi méltóság fogalma is csak a keresztény világban ismert.” És ha ez a Mars-lakó betekintést nyerne az irodalomba, azt látná, hogy a Biblia tanításai még a nem keresztény írók műveiben is jelen vannak, s akkor talán megkérdezné, ti, európaiak, egyáltalán normálisak vagytok, magatok ellen dolgoztok? „Nagy baj azonban, hogy mostanában sokan összetévesztik a szabadságot a szabadossággal, ami a személyiségi jogok túlhangsúlyozásából ered, mert mindenki azt csinál, amit akar” – mondta az érsek. Szerinte megrendültek az olyan alapvető intézmények, mint a haza és a család.
Az érsek liberális
Márfi érsek liberálisnak vallotta magát. „Nem vagyok illiberális, nem tartom szerencsésnek ezt a megfogalmazást, mert ez a kifejezés szó szerint diktatórikust jelent. Liberális ember vagyok, de nem ultraliberális. Minden keresztény ember ragaszkodik a szabadságához, de nem túladagolva” – hangzott a magyarázat.
Az érsek szerint Európa legnagyobb gondja az ultraliberális felfogás, csökkenőben a gyermeklétszám, csökkenőben a szerzetesi papi hivatást választók száma, szerinte „amikor nyüzsögtek a papok, sokkal több volt a család és sok gyermek született”. Vallásilag, ideológiailag légüres térben lebegünk, mondta az érsek, ezt a helyzetet használja ki az iszlám. „A tolerancia felkent bajnokai miért várják tárt karokkal azokat, akiknek a tolerancia fogalma ismeretlen…? Valakik tönkre akarják tenni Európát” – szögezte le az érsek, és közölte, nem fél kimondani, hogy „új holokauszt van folyamatban, a világon minden negyedik percben megölnek egy keresztényt. És kik ölik meg őket? A muszlimok.” Majd az ideológiai vákuumból előkerült Angela Merkel és Soros György is, a külső hatalmak, amelyek Európát padlóra küldenék. „De próbáljunk meg újra keresztényekké lenni.”
Navracsics véleménye megegyező: az európai identitás mindig az európai integráció egyik fő problémája volt és ma is az. A kereszténység elegendő potenciállal rendelkezik ahhoz, vélte, hogy ráépülhessen a birodalmi identitás, hiszen a katolikus egyháznak ma is nemzetek fölött álló szervezete van.
