A megállóba éppen befutott a busz. A három utasból kettő a harmadiknak segített a leszállásnál. A terebélyes nő hezitált, megkockáztassa-e az ugrást a lépcső és a járda „szakadéka” fölött, vagy még kéresse magát. Mikor már a sofőr is hátrament megnézni, mi tart ilyen soká, összeszedte bátorságát és ugrott. Nem tűnt veszélyesnek a művelet – fentről is vigyázták –, mégis annyira kimerült a kiállt izgalmaktól, hogy azonnal letelepedett az egyik dróthúros székre. Kosarát a lábához tették. A sofőr, talán a kifogásolható beállás miatti lelkifurdalásból, még azt is megkérdezte, nincs-e rosszul, ne hívjon-e mentőt? Heves fejrázás volt a válasz.
A megálló mögötti hársfák takarásából néztem a jelenetet. Már éppen továbbmentem volna, mikor a nő energikusan felpattant, megragadta kosarát, és erősen imbolygó járással elindult az enyémmel ellenkező irányba. Lendülete a járda szélére sodorta, de az utolsó pillanatban visszatántorodott. Ha kizuhan az úttestre, az én bűnöm is lesz, gondoltam, és átkozva kíváncsiságom, megkértem, kapaszkodjon belém, amit röhögve nyugtázott, merthogy kurvára nincs, akibe kapaszkodjon széles e világon.
Lassan haladtunk. Nem bírt napirendre térni afölött, hogy milyen jó emberek vannak. „Ezt nem hiszem el, ez hihetetlen!” – hajtogatta. Igyekeztem hűteni a lelkesedését, de csak áradozott. Azt mondta, szeret, sőt imád. Nem értettem, mért akar mégis meghalni? Mert a következő percben már azt akart. Kisvártatva közölte, hánynia kell. Csak tessék, elfordulok, ne zavartassa magát, de szerencsére nem hányt, mindössze pihent kicsit egy kőpárkánynak támaszkodva. Majd váratlanul lehajolt, hatalmas hátsóját pár pillanatig az égnek meresztette. Ez egy tornagyakorlat – mondta -, ezzel stabilizálja magát.
Végre befordultunk egy emeletes ház udvarába. Egyre szótlanabb lett. Láthatóan lehangolták az ismerős lépcsőházi fények. De legalább hazaért.
Domján Gábor
