Kultúra · 2016.05.03.

Esterházy–Dés: Bátorság és ellenállás

Nem tudok normális hangon írni az Esterházy–Dés estről, csak mohón és rajongón. Elhallgatnám napestig a magyar irodalom emblematikus alakjának történeteit, sokadszorra is élvezem az időutazást. Olyan finom humorral tudja hajlítani számozott mondatait, hogy újra örülök a kuponhadjáratnak, meg egyáltalán a Harmonia caelestisnek.

A hétfő esti veszprémi felolvasásnak a leggyönyörűbb, legeredetibb írói teljesítmények között a helye. Ahogyan Esterházy mesél, beenged bennünket a gondolataiba. Kegyetlenül őszinte. Vagy fogócskát játszik velünk?


Tudom, hogy a rapszodikus lelkesedés ma már csak az opera műfajában elfogadható, de mégis olyan szeretnivaló, ahogy beköszön: „Jó estét!” És megjegyzi: „Visszaköszönnek, de jó!” Elmondja, hogy berekedt, állítólag pszichés alapon. „Nem is tudtam, hogy nekem van pszichém – viccelődik –, ezért egészen Veszprémig kellett jönnöm.” Lazán részletezi, mit akart felolvasni, de a Hasnyálmirigynaplóból otthon felejtette a harmadik oldalt. Akkor most csak kettőt fogunk hallani belőle. Ugyanazokkal a módszerekkel dolgoz meg bennünket, a közönségét, mint a regényeiben, játékos és frivol, ugyanakkor kérlelhetetlenül őszinte. Hiszen az igazságkeresés írói magatartásának egyik alapvonása, hogy ne mondjam: a tétje a világról való beszédének. A nyelvvel való foglalatosságon kívül persze. Szóval, nem lehet sumákolni. Ha otthon maradt, meg kell mondani. Hozzátartozik az igazsághoz.

P1020556A Hasnyálmirigynaplóban is kíméletlenül megfigyeli önmagát, az első pillanattól kezdve, ahogy a diagnózisra reagál. Elképesztően tartja magát, szakadékhoz érve sincs hisztéria, kín, rettegés. Írás van, tényszerűen, bámulatos önfegyelemmel. Ugyanakkor ez az írás egyfajta védőmaszk is. Ez ő valóságosan, ugyanakkor valamiféle távolságtartás. Verfremdungseffekt. Semmi sem kitaláció. Kitaláció az egész? Mert úgyszólván hihetetlen. Nincs rá magyarázat.

Nála napló és baj együtt jár – humorizál ontológiai derűvel, amit időnként onkológiai derűként emleget. „Próbálom a bajt nyakon csípni” – fűzi hozzá, realizmuskényszert emlegetve. „A valóság, mint esztétikai mérce? Ki hallott már ilyet?” – morfondírozik. Majd ijesztő és megválaszolhatatlan kérdések helyett jönnek a tények, a Kékgolyóból a részletek. Jaj, túlontúl kiokosodunk már a halálos témakörökben, miután Nádas példának okául megírta a Saját halált. De jó, mert így tőle tudjuk már, hogy meghalni öröm. Legutóbb a hvg-ben is ezt nyilatkozta a vele készült portréban. Ezzel én, az olvasó, a magam részéről meg is nyugodtam, olyan nagy baj akkor már nem érhet.

„Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot” – olvassa Esterházy a Harmonia caelestisből. „Rémlik, törte apám hosszan és mindhiába a fejét, hogy a legszentebb dolog mégis az, amire nem emlékezünk.” Röpködnek az esterházys lázadó szentenciák és jól szórakozunk. Pláne, hogy Dés is bekapcsolódik időről időre író és közönsége párbeszédébe. Így a helyzet háromszöggé alakul. De szögről szó sincs. Inkább egyfajta tánc ez. A szaxofon hangján keresztül még inkább magával ragad az az izgalmas világ, amit a szerző ki tud gondolni. Vagy amit dokumentál? Drámaisággal és humorral fújja Dés, áradóan és szenvedélyesen.

Nagy rajongótáboruk van nekik kettejüknek Veszprémben, olyan emberek mozdultak ki otthonról hétfőn este miattuk, akiket már ezer éve nem láttam rendezvényen. És tapsoltunk megrendülten, hogy mire képes az irodalom. Az általa nyújtott immunitás különleges szabadság, amelyet újra és újra meg kell tapasztalni, hogy el ne felejtsük. Bátorság – mondogatom magamnak.

 






[fbcomments]