Emberi düh és erőszak. Civilizált társadalmakban vajon mi váltja ki és mi táplálja? Szerintem fogalmunk sincs és nem is lesz. Mi a közvetlen kiváltó oka az erőszak elemi tombolásának, melyik aprócska szikra ébreszti fel és robbantja ki a tegnap még békés emberekből a mindent elsöprő indulatot?
Egyszer csak elkezdődik. Összetűznek a migránsok a rendőrökkel, azok a sajtósokkal, szomszéd a szomszéddal.
A közösségi oldalakon lepatkányozzák egymást az „ismerősök”, fociszurkolók rontanak egymásnak, a stadionnak, járókelőknek, államférfiak osztják ki egymást a médiában, s már a higgadtabb hétköznapi emberben is felébred a védekezési ösztön. A tétován szemlélődők, az aggodalmaskodó okoskodók, a hangosan politizálók, a munkájukat végző tudósítók, rendfenntartók, polgárok, hétharmadok, hatalmi struktúrák, lobbicsoportok, sajtóbirodalmak, újgazdagok és hajléktalanok, nyertesek és vesztesek kapcsolatrendszere kusza, összetett és kifürkészhetetlen.
Az erőszak dinamikus folyamat, valahol elkezdődik, zajlik, dagadozik, terjed, és minden bizonnyal hatósági erőszakkal ér véget. A szociológusok, politikusok között ismét fellángol majd a vita, vajon a kiváltó okokat kell-e felkutatni, az erőszakot elkövetőkre irányítani a figyelmet, s társadalmi magyarázatot lelve mintegy felmenteni az elkövetőket, megkerülni a felelősség problematikáját, vagy talán azt érdemes kifürkészni, milyenek az összefüggések áldozat és tettes, a segítő és a be nem avatkozó, tétlenkedő „nézők” között.
Csányi Vilmos etológus szerint agresszióról akkor beszélünk, ha azonos fajú egyedek erőszakkal igyekeznek egymást valamilyen erőforrás közeléből eltávolítani, vagy ennek megszerzésében, illetve elfogyasztásában megakadályozni. Meglepően hangozhat, de a demokrácia a biológiai agresszió szabályozásának magasrendű kulturális intézménye.
Csak néha homokszem kerül a gépezetbe.
