Önkéntes rabszolgák vagyunk egy olyan világban, ahol szabadságunkat, szabad akaratunkat alárendeltük a technika vívmányainak, okostelefon, tablet, laptop, e-book, ezek nélkül szinte már létezni sem tudunk. Ha véletlenül valamelyiket nem találjuk, az elvonás klasszikus tüneteit produkáljuk, akárcsak egy alkohol- vagy kábítószerfüggő.
Függőként használjuk ezeket a szerkezeteket, úgy, hogy közben észre sem vesszük, hogy elhúz mellettünk az idő és a világ, kihalnak a hús-vér kapcsolataink, felcseperednek a gyermekeink, akiket (talán) mi neveltünk a kütyük rabjaivá. Rabszolgái a virtuális közléseknek, virtuális barátoknak, virtuális érzelmeknek, kapcsolatoknak, szerelemnek, létnek, életnek, életformának. Ha nem vagy fent a Facebookon, Twitteren, Google+-on, akkor már nem is létezel!
Reggelenként a buszon nem látni már egymást ugrató fiatalokat, annál inkább fülhallgatós, telefont, táblagépet simogató, unott arcú embereket, akik már nem történetet mesélnek egymásnak, hanem kis hangulatjelekkel kommunikálnak, és a vasárnapi ebédnél is nyüstöli a gyerek a technika éppen kezébe akadó vívmányát, miközben lapátolja a kihűlt levest.
Érdekel egyáltalán valakit, hogy úgy általában hogyan vagyunk? Foglalkozik valaki olyan idejétmúlt dolgokkal, mint a figyelmesség, a tisztelet, a spirituális világ? A nap történései a Facebookon, a Twitteren, a különböző online médiumok és játékok világában zajlanak, ott lehet manapság virtuálisan érvényesülni! Mert amennyiben nem posztolod ki az érzelmeid, nem osztod a történéseket körülötted, nem adsz hírt magadról, lassan láthatatlanná válsz, szinte nem is létezel.
Ha meg bajban vagy, élsz, halsz, gyászolsz, közöld az online világgal, jár neked egy szomorú hangulatjel.
