Csendben, libasorban baktatunk a novemberi naplemente simogató fényében a Vámosi úti temetőben a sírodhoz. Itt az egész család. A mécsesek, gyertyák fénye beragyogja a sírköved, a lángok szabálytalan tánca megvilágítja a fotódat.
Tizennégy éve nem hívhatlak telefonon, nem ugorhatok be hozzád, nem kérhetem a tanácsodat, nem feleselhetek veled, nem hallom harsány nevetésed, nem látom a haragod, de hogyan is feledhetnélek téged, akire bármikor számíthattam?
Hogyan feledhetnélek téged, aki megtanítottál biciklizni, focizni, sakkozni, meséltél nekem, amikor nem ment le a falat, csak hogy elfogyjon a tányéromból az ebéd, öledbe, nyakadba vettél, ha elfáradtam, megvédtél, ha bántottak, mellettem voltál, ha féltem, simogattad forró homlokom, amikor beteg voltam!
Hogyan feledhetném azt az embert, aki útnak indított, akinek annyi csalódást okoztam, aki ennek ellenére is mindig menedék volt számomra, értem, értünk dolgozott éjjel-nappal, a hét minden napján, hogy egy kicsivel mindig jobb legyen, aki, ha csak pár óra szabadideje volt, azt is mindig velem töltötte!
Minden itt van előttem, mintha tegnap vagy éppen ma reggel történt volna, annyira itt, hogy ha most benyitna az ajtón, meg sem lepődnék.
És nem felejthetem a magatehetetlen embert azon a kórházi ágyon. Az életem egyetlen éjszaka alatt megváltozott, egyik pillanatról a másikra felnőtté váltam azon a fülledt nyári napon, alig 33 évesen.
Akkor még azt kívántam, bár rossz apám lettél volna, vertél volna, bár gyűlölhettelek volna, akkor nem fájna ennyire az elvesztésed, nem okozna fájdalmat az emlékezés.
Akkoriban esténként arra kértem a Jóistent, hogy segítsen emlékezetemből minél előbb kitörölni mindent, hogy ne fájjon, hogy tudjak aludni, újra szeretni, értékeket észrevenni, egyszóval tudjak újra élni.
Aztán a csontig hatoló fájdalmat felváltotta a nyugalom, az élni, emlékezni akarás ösztöne. Az emlékeim lettek a legjobb barátaim, az évek pedig múltak rendületlenül.
Felszegem a fejem, fülemben a hangjával ösztönösen azt teszem, amit ő tenne. Megpróbálok megfelelni az emlékének, legalább olyan jó apa lenni, mint ő volt. Tudom, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan, már nem kaphatom vissza. A lécet is magasra helyezte, de nem akarok csalódást okozni, ezért megyek előre.
Bármit veszítünk el ezen a világon, szinte minden pótolható, minden megvehető, csak a szeretteink nem. Őket egyszer veszítjük el, de akkor végleg, és akkor döbbenünk rá, mennyi lehetőséget pocsékoltunk el, hogy együtt legyünk, mennyi alkalmat szalasztottunk el, hogy kimondjuk: szeretlek, köszönöm, hogy vagy!
Hogy mi a tanulság, főleg így mindenszentek és halottak napja környékén? Vigyázzunk a szeretteinkre, mert nem tudjuk, mit hoz a holnap, és akkor a ma hibáit már késő lesz megbánni.
