Éppen ez a nap, amitől annyira féltem, egyike lett kevésbé rossz napjaimnak. Visszahozta a gyerekkort. Elmerülhettem benne, ahogy kinyitottam az első koffert anyukám hagyatékával. Rémülettel vegyes örömmel láttam, megőrzött minden eldobott fényképet, elfelejtett levelet. Közben lényegtelenné vált a kérdés, ami egyébként egyre erősebben ott motoszkál bennem: meghalok én is?
Egy évvel anyám temetése után erőt vettem magamon, és elkezdtem kipakolni a holmiját a kofferokból. Rendezni, amit elhoztam, amikor eladtuk a lakását. A bútorokat mind otthagytam. Az volt a legegyszerűbb, és a fiatalembernek is megfelelt, aki megvette.
Tudtam, nem egyszerűen a kofferokat nyitom ki, hanem a gyerekkoromat, az egykori otthont, azokat a helyeket, amiket valaha ismertünk, azokat az embereket, benyomásokat, szituációkat, amelyekből akkori életünk állt. Nem könnyű újra elgyászolni minden percet és közben szembenézni a tudattal, hogy meghalok én is. Meg egyébként is, mindettől függetlenül, kezdenek nyomasztani a tárgyak. A sajátjaim is. Megtelt a ház velük, és én nem tudok leállni a gyűjtögetésükkel. Egyre sűrűbben gondolok arra, hogy ha majd meghalunk, jön a konténer és ezt belesöprik majd mind. Jól teszik! Egy majdnem virtuális világban tiszta haszontalanság porosodó könyveket, sárguló magazinokat kerülgetni, például.
De én még az érzelmes emberfajtához tartozom. A lányom szerint ezért nézek egyre bárgyúbban az öregkori képeimen. Rám még hatással van sok minden, barátságok, kapcsolatok, házak, fasorok, az utak, amik sajnos éppolyan mulandók, mint az évek.
Amikor az eső zajára ébredtem ezen a késő októberi reggelen, tudtam, hogy nem halasztgatom tovább, most kimegyek a raktárként használt egykori istállóba, és kinyitom a kofferokat. Egyébként is mindegy volt már, a hulló falevelek, a sárgán és fehéren világító krizantémok, a házon átfújó hideg szél folyton eszembe juttatta a halált. A halált, amit nem is tudom miért, így véstünk az agyunkba, a kollektív emlékezetbe, talán a halottak napja miatt, amikor pont így néznek ki a temetők. Legalábbis az emlékezetünkben. Aki persze Platónt és Szókratészt olvasgat, annak másmilyen képzete keletkezik a halálról, netalán boldogságnak is érezheti az elmúlást. Sőt, a legújabb kutatási eredmények is ezt az utóbbi képzetet erősítik, mondván, az utolsó percekben endorfin boldogsághormon önti el az agyat. Nem tudom. Az én anyukámnak gondterhelt volt az arca. Mintha a világ összes gondja őt nyomasztaná. Ám soha semmiért nem panaszkodott. Semmire nem mondta, hogy fáj, semmire nem mondta, hogy rossz.
Az első koffer tele volt gondosan vasalt, illatos ágyhuzattal és félbehagyott kézimunkákkal, kopott kötőtűkkel, évtizedeken át őrizgetett fonalakkal, cérnagurigákkal. Utóbbiak még a nagymamáé lehettek, aki varrónő volt. Az a valóság, amit én ismerek róluk, többé már nem létezik, csak még az én fejemben, és aztán vége. Próbáltam mesélni róla, főleg a gyerekeknek, de beláttam, hogy mindez kizárólag számomra érdekes. Nekem is valójában csak most, amikor már én is kifelé megyek. Aki most él igazán, annak ezek az emlékképek legfeljebb egy percig érdekesek. Lefotóztam nekik, az unokáknak, és továbbküldtem a rajzos leveleiket, képeslapjaikat, amiket a mamának címeztek és amiket ő hiánytalanul megőrzött. Így most kiolvasható belőlük az egész életünk gyerekszemszögből nézve.
Polcz Alaine-nél olvastam, a Meghalok én is? című, a gyerekek és a halál témakörében írt tanulságos könyvében, hogy fontos elfogadnunk eljövendő saját halálunkat, mint sorsot. Ez lehetővé teszi azt a megnyugtató gondolatot, hogy az eltávozott is elfogadhatta a saját halálát. „Valahogyan mindenkinek meg kell halnia” – írja a bölcs pszichológusnő, a hospice-mozgalom megalapítója. Közben arra biztat, hogy a gyászmunkában merjünk beszélni, visszaemlékezni, tudati szintre hozni az elmúlt események minél több részletét. Ezt csinálom napok óta, kisebb-nagyobb szünetekkel. Lenyomoztam a családi fotók számomra ismeretlen alakjait, beraktam a mosogatóba a hiányos porcelán étkészlet utolsó darabjait. Majd keresek helyet nekik a konyhaszekrényben.
Közben csurog a könnyem. Mintha az eszem mást mondana és mást az érzéseim. Egyre inkább elfogadom a halált, ugyanakkor élni is jó volna még. Polcz Alaine-től tanultam, hogy „a halálhoz való viszonyunk tisztázása egyúttal az életviszonyunk tisztázása is. Az időlegességet, az átmenetiséget veti fel, a napi célok értelmét, viszonylagosságát az egészhez mérve. Rálátáshoz segít. Eldönteni, hogy mit miért teszünk, miért élünk”.
Fotók: Miklós Zsuzsanna
