„Muszáj megkocsikáztatnom a lelkemet” – magyarázza egy régi barát, hogy miért kell a fővárosi létet legalább kéthetente hétvégén, és szinte egy komplett nyáron Veszprémre cserélni. Két nappal azelőtt pedig elindultam itthonról, hogy hazamenjek.
A lakcímkártya az a lakcímkártya, a lélek pedig mégiscsak a lélek. Nem kérdés, melyik nyom többet a latba. Valami fura megkönnyebbülés és boldogság ér el mindig, amikor átjövök a Petőfi hídon. Hazaértem.
A röpke fél perc alatt, míg átérek Budáról Pestre, minden alkalommal megbámulom a Müpát, a várat, a kivilágított hidakat, ha lehúzom az ablakot, még az A 38 koncertjét is hallom. Giccsesnek tűnik, olyan tipikus képeslapfotó, de nem az. Ezredszerre sem.
Otthonról jövök és végre hazaértem.
Mostanában sokszor elmélázok ezen: hányfajta definíciója is van az otthonnak. A gyerekkori szoba, az utca, ahol nyári szünetben éjszakáig tollasoztam, a szomszédok, akik mindig megjegyzik, hogy „ej, de rég láttak már”, a pöttyös és csíkos könyvgyűjteményem, a régi képek, anyukám ebédje.
Aztán a felnőtt életem első saját lakása, otthon a javából, a kedvenc fotókkal a falon. Nem messze a gimim, a kedvenc futópályám, a barátaim, a színészház melletti lépcsőn a hajnali andalgások lábnyoma. Amikor a fővárosból Veszprémbe érek (nekem még a lakcímkártyám ott van), az első, amit érzékelek, az a csend. Most már tudom, hogy a csend az. Az elején csak azt éreztem, hogy valami olyan fura. Aztán rájöttem, hogy csak csend van. Meg illatok.
Itt, a nyüzsgő pesti kerületben egyik sincs. Pontosabban: zaj van meg szagok, kétmillió ember okozta zaj és szag. Szinte már fel sem tűnik (na jó, az az átható húgyszag, az igen), mintha két érzékszervet csak úgy ki lehetne iktatni, gombnyomásra.
Ez is az otthon szaga. Én választottam. Szeretem. Talán azért is, mert ebben a nagy káoszban is talál az ember magának igazodási pontokat. Talán mert ilyen az emberi természet, hogy keresi az igazodást. Itt is hamar megtanulja a menekülőutakat kocsival, meg azt is, hogy melyik utca honnan egyirányú. A zöldséges itt is rám csodálkozik, ha nem látott még a héten, reggelente ismerősek az arcok a villamosmegállóban, itt is találni jó varrónőt, az iroda felé haladva a körúti csirkés is köszön, miközben kint cigizik az üzlete előtt.
Újra és újra rácsodálkozol, hogy nem véletlenül szavazzák a turisták a világ legjobb helyei közé, hogy az utóbbi időben egyre jobban lehet biciklivel közlekedni, és különben is, itt lakik fél Veszprém a környéken: volt kolléga, gimis évfolyamtársak sokasága, meg az a füredi srác, aki azt a jó kis kajáldát üzemelteti egy utcával beljebb.
Nem, nem véletlen. A „rendezőelv” a híd közelsége: ezen lehet a leggyorsabban kijutni a városból. Haza.
Kiss Nikolett
